Veszprémi Triatlon Egylet

2019 Ajka-Pápa-Ajka és tovább futottam

2019 Ajka-Pápa-Ajka és tovább futottam

Megkésve ugyan de nem elfelejtve elmesélem a múlt hétvégi versenyem nem túl rövid történetét.

Sajnos az idei futam egybeesett a Boglári Duatlon OB-vel, ezért elég sokáig hezitáltam, hogy melyiken vegyek részt, de végül elsunnyogva Balatonboglárt, Ajkát választottam. Már háromszor megpróbáltam és nagyon szerettem volna végre egyszer végig is menni rajta, amire idén minden feltétel adottnak tűnt. Először a technika nyírt ki, majd két éve egy bukás vetett véget a dalnak, tavaly pedig egy sérülés akadályozott meg, hogy a bringa után a futást is letudjam.

De nem adom fel!

Már előzetesen lehetett tudni, hogy népes csapattal leszünk jelen a VTE-ből, így Balaton ide, Boglár oda, nem voltam egyedül a buliban.

A klasszikus mezőnyverseny pályáját a szervezőknek meg kellett változtatni, így az előző évekhez képest egy kicsit több, konkrétan 70 kilométer várt ránk. Ez számomra kedvező hír volt, mert egyrészt nem vagyok egy sprinter, ellenben a triatlonos edzések okán sokkal jobban bírom a hosszabb távok végét, mint a mezőny nagy része. Szóval bizakodóan tekintettem előre, pláne annak a ténynek a tudatában is, hogy imitt-amott viharos szembeszél nézett ki az oda (Pápa) vezető úton. Ennek azért örültem módfelett, mert így biztos voltam benne, hogy amennyiben az első 5-10 km-t kibírom, akkor már nem tép le a mezőny magáról.

Gyakorlatilag így is lett, bár az első negyed órában valóban izzott a fejem. Mindig elmondom a többieknek, hogy csak az elejét bírjuk ki valahogy, utána nyugi lesz! Ilyenkor vért kell köpni, savat fröcsögni és epét hányni, de mindenáron ott kell maradni! Sajnos a csapatból csak a Sanyinak (Fonyó) sikerült az első percekben megragadnia velünk, de röviddel ezután rossz kereket választott, így Ő is kiszállt a hajóból.

Az első attaknak köszönhetően Noszlopig ki is alakult az akkor még cc 30-40 fős élmezőny. Mögöttünk már látótávolságon kívül volt mindenki, ezért vissza is vettünk az arcunkból, mivel ekkor már csak a szél volt az egyetlen ellenfelünk. De az aztán nem viccelt! Nem állítom, hogy félek a bukástól, vagy olyan könnyen megszeppenős fajta lennék, de akkor azért folyamatosan az járt fejemben, hogy ekkora szélben k..vára kell koncentrálni, hogy ne borítson egy rakásra minket. Volt jó pár necces pillanat, de szerencsénkre komoly bukás nálunk nem történ, mivel akik itt voltak, azok hellyel-közzel már tudtak bicajozni szélben, mezőnyben egyaránt. Ettől függetlenül „aki legelöl megy, az van a legnagyobb biztosságban” felkiáltással előre surrantam a boly mellett és elkezdtem saját tempóval üldözni a felvezető autót. Nem mondom, hogy szar érzés volt a legelején tempózni… Csak sajnos a szél nagyobb úr volt nálam és legyőzött. Volna, ha a többiek nem sunnyogtak volna hátul. Mivel eleinte senkinek sem fűlött a foga vezetni, szinte fagyizzós tempóban haladtunk kilométereken keresztül. Később persze jöttek a kötelező lószok és kisebb-nagyobb támadások, de ezekről lesírt, hogy csak fárasztások, illetve erőfelmérő próbálkozások voltak. Lehetetlen volt abban a szélben megszökni.

Nadeaztán a fordító után. Anyám! Abban a szempillantásban, ahogy a Pápai körforgalomban visszakanyarodtunk, olyan tempóváltás történt, hogy ihaj! Összeszedtem már annyi rutint, hogy pontosan tudjam, mit kell tenni az ilyen esetekben, ezért a körforgóban ismét előre erőszakoltam magam számítván a következményekre, de hiába. Olyan elánnal indult meg az első 8-10 ember, hogy azt hittem itt a vége a mókának. Tényleg hiába tudod, hogy mi lesz, ha csak egy pillanatra tétovázol, nem vagy résen, vagy egyszerűen nincs benned elég kraft, véged!

Na, velem is ez történt. 51-52 km/h mutatott az órám és távolodtak a srácok.(!) Őrült tempó volt! Azonnal láttam, hogy baj van, és egyedül képtelen leszek felérni rájuk, viszont hátra pillantva azt észleltem, hogy szana-szét van zilálva csapat. Gyakorlatilag kettesével, hármasával kergettek engem, én meg az elől lévőket próbáltam lőtávolon belül tartani. Együtt kell működni, különben annyi nekünk. Végül a nagy igyekezet és az aszfaltra ontott sav meghozta az eredményt és kínkeservesen ugyan, de újra összeálltunk kb 20-25-en. Sajnos ez már csak pillanatokig tartott, ugyanis az első sor pontosan tudta, hogy min mentünk keresztül amíg üldöztük őket, ezért azonnal ritmust váltottak, ahogy felértünk rájuk. Ezt a forgatókönyvet még eljátszottuk kétszer és végül már nem kellett többet utolérni senkit. Igaz, akkor már csak öten mentek el, de ők nagyon. Ettől kezdve a futam végéig /nem túl okosan/ igazi szélmalomharcba kezdtünk, hogy hátha utolérjük a szökést. Mentünk ahogy csak bírtunk, de azon kívül, hogy kinyírtuk saját magunkat, sok eredményt nem tudtunk felmutatni. Pontosabban egy emberkét összeszedtünk azért, de az első négy bitang erősnek bizonyult. Persze azért haladtunk mi is szépen, amit ékesen bizonyít a Pápa-Ajka résztáv 50-es átlagsebessége.

Nekem lassan eljött volna az idő a spórolásra, hiszen ellentétben a kis csoportommal rám még várt egy könnyed félmaraton a célban. Igazából nem is igazán értettem, hogy minek tépem itt magam, mivel az összetett ellenfeleim (Bringa-Futás Kombó) már rég leszakadtak rólunk. Két srác jött valahol pár perccel mögöttem, a többiek már tisztes távolban voltak. Szóval nem volt túl okos a taktikám, de hát egy versenyen csak nem állunk meg pihenni… Viszont az nem dobott fel, hogy gyakorlatilag 4-en forogtunk elől, két fiatal csikóval és egy korombéli „vénemberrel” húztuk a sorunkat. Finoman a tudatukra is hoztam, hogy ugyan brutálisan kemény vagyok, de még ma szeretnék lefutni egy félmarcsit, ezért lesznek szívesek egy kicsit többet vállalni melóból nálam. Lehet, hogy talán más szavak használtam, de lényege ez volt. Így az utolsó szakasz már valóban élménybringázás lett, kivéve a hírhedt rendeki emelkedőt a végén, ahol én végleg kidobtam a horgonyt. Ezen a kis púpon kaptam 15 másodpercet, amit aztán már esélyem sem volt egyedül ledolgozni. Csak arra figyeltem, hogy azok akik még nálam is jobban elkészültek az utolsó mászásban ne érjenek utol. Így egy légüres térben, egyedül értem be a célba az abszolút 17. helyen. Sajnos a korcsoportomban éppen lecsúsztam a dobogóról, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy amennyiben nem szakadok le az uccsú kilométeren, akkor sem lett volna szemernyi esélyem sem a sprintben. Jó volt ez úgy, ahogy volt.

Ellenben a tovafutók külön versenyében szereztem 3 perc előnyt a második és 4-et a harmadik helyezettel szemben. Pontosan tudtam, hogy ezt nem fogom tudni megtartani, mivel egyrészt a fiúk összesen nem voltak annyi idősek mint én, továbbá kiváló futó volt mindegyik , viszont a korcsoportom összetett első helyére megvolt minden esélyem mivel tetemes, több mint húsz perces fórral vágtam neki a 21 kilinek.

A futás egy normális félmaraton volt, három 7 km-s körrel. Viszonylag sík, jól futható pálya. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy a mezőnyverseny célba érkezése után, kb. másfél órát kellett várni a rajtik. Ez elég kellemetlen volt, mert amennyire kipihentem magam, annyira le is merevedtem. Ennek okán a rajt kicsit fájt, de viszonylag hamar felvettem egy lendületes utazó sebességet. Az első kör közepe táján ért utol a Feri (Gáspár) aki annak ellenére, hogy „csak” 7 kilométert futott, meglepően komoly tempót diktált. Elkísértem a célig, ahol sóvárogva néztem, ahogy megáll, és a nyakába cseszik a befutóérmet. Hűűű… Bakker, nekem még van vissza két kanyar és félő volt, hogy ellőttem a puskaporomat a Feri tempójával. Ezen agyaltam, amikor utolért egy öreg fazon és elkottyintotta, hogy ő bizony annyi idős mint én! MIVAN? EZ MIT KERES ITT EZ MEG? Tiszta pánik lett rajtam úrrá mire kiderült, hogy ő csak fut, és száz éve nem ült bringán, nemhogy versenyen. Na… szerencséd van vénember, mert különben meg letett volna öljelek.

Kicsit megnyugodva, de azért fél szememet rajta tartva (ki tudja) szaladtam tovább töretlenül és egyszer csak a második kör végén hallótávolságra kerültem egy kedves ismerősömtől a Lennert Olgitól. Előttem nyargalászott nagyjából 10-15 méterrel egy másik hölgy oldalán. Nosza, érjük utol és hajszoljuk be a célba (14km futott) Szegénnyel úgy kiabáltam, ahogy csak kifért a torkomon, hogy mennyé Olgi, nyomjad neki, megrogyott a csaj stb… Pár száz méterrel később derült ki, hogy a másik nő velem fut tovább félmaratont. Pfff…Több fronton is ciki. Annyi előnyöm lett a nagy hajcihőből, hogy ez alatt visszaelőztem az öreg csákót és mivel a Toldi Tomi /szpíker/ barátom beleüvöltötte a mikrofonba, hogy a korosztályom első helyén állok, ezt már nem engedtem át többé neki. Tény, hogy az utolsó 2-3 kilométerem borzasztóan koncentrálós volt és akkor már iszonyatosan éreztem a bringaverseny intenzitását is, de azért csak becsúsztam valahogy a célba. Ami a legszuperebb volt a futásban, hogy folyamatosan láttam a többieket és nagyon jó érzés volt szurkolni egymásnak. Tehel Tibi, Dely Peti, Vera, Györgyi, Lacika, Soma és a többiek mind megszenvedték a maguk választott távjait.

Összességében végre kijött a lépés és legyőztem az AJKA-PÁPA-AJKA tovafutók távját! Így már ez a verseny sem mumus többé! A formám jó, a kedvem még jobb… Folyatjuk a munkát, pontosabban fogalmazva a szórakozást, hiszen

„az út maga cél”

Hajrá VTE