Veszprémi Triatlon Egylet

Balaton-átúszás, a terápia

Balaton-átúszás, a terápia

Ígértem, hogy részt veszek a következő terápiás foglalkozáson, azaz átúszom a Balatont. Ez így is történt. A Mester utasítására arra törekedtem, hogy valahogy belém fészkelje magát az „Élvezd az úszást, szeresd a Balcsit, Szilvi!” érzés.

Természetesen előző este jöttek a rémálmok a hullámokkal, hínárral ahogy kell, már rutinosan hadakoztam ellenük. Mint az elvonón az alkoholistáknak, úgy remegett a kezem a regisztrációnál, közben füleltem az embereket. „Elúszkálunk, Muci! Valahogy majd csak átérünk! Kirándulni jöttük, nem?” – ilyen gyöngyszemekből merítkeztem. Megkaptam a karszalagom, slattyogtam a vízhez és közben arra gondoltam, hogy hát nincs igazuk? De most tényleg? Mit akarok én? Szálljak le már magamról és tényleg élvezzem, hát buliiii vaaan!

160-as pulzussal csobbantam a vízbe. Az első ezer méter a totális frász, a görcs, aztán a virgonc, beszélgető, nevetgélő úszótársaságok között újragomboltam magam. Én is elúszkálok, Muci! Én ide most kirándulni jöttem, Muci! És nem érdekel a gyorsúszás, mert itt a kilencezer ember között miért is ciki végig mellezni? Így hát a görcsből áttértem a jóleső, elnyújtott tempójú mellúszásra. Simán elengedtem a hínár és emberi tetem problémáimat és élveztem. A hullámok egyáltalán nem zavartak, viszont a tarajos fodrozódással kombinált ringatózáshoz az én gyorsúszásom még nem adaptálódott, így mellő(e)ztem.

Az előző évi, négy megállásra kényszerítő lábgörcs nullára redukálódott, az úszóidő fél órával jobb lett, 5200 méter után semmi undort vagy félelmet nem éreztem. Sikerült a terápia! Én is élveztem, átúsztam, megúsztam, Muci!