Veszprémi Triatlon Egylet

Burján Jenő – Frankfurt Marathon 2017

Tanulságos történet kerekedett a dologból, volt itt minden, mint a búcsúban. Igazi hullámvasút, ahol egyszer fent egyszer lent, egyszer a csúcson, egyszer a mélyben és végül egy hete ilyenkor már a célban találtam magam. A számmisztika bűvöletében és végső soron egy sikeresnek nevezhető szezon végén úgy döntöttem 2017-et egy maratonnal zárom, ami történetesen a 7. lesz a sorban. Ha már hetes, akkor a lúd legyen kövér alapon 2:47:57-es álomidőt tűztem ki célul. Mivel tartalmas és hosszú triatlon szezont zártam, úgy gondoltam nyolc hét intenzív felkészülés elég lesz a terv kivitelezéséhez. Nyilván nem a karosszékből kikelve álltam neki a felkészülésnek, mégis csak volt mögöttem egy novembertől kezdődő „alapozás” Vilivel. Ha futás, akkor Vedac, ha Vedac, akkor Koós Hutás László. Megkerestem, megkérdeztem mit gondol a tervről!?! A következő választ kaptam: „miért nem tudsz te egyszer normálisan felkészülni egy maratonra?” Jót nevettem, mondom azért vagyok itt, hogy rendesen felkészüljek…neki más fogalma van a normálisról…  Kicsit kevesellte a rendelkezésre álló időt, de másnap már küldte is a tervet. Furcsa volt, hogy mennyivel kevesebbet edzettem, mint a TRI felkészülés közben.
Teltek múltak a napok, jöttek a résztávok, amiket Lívivel és Kaszussal nyomtam végig, a beszélgetős hosszú futások közül pedig párat Kornél társaságában teljesítettem. Egyre inkább úgy éreztem ez sima liba lesz. Három héttel a verseny előtt kemény 8x 1000-t futottam csütörtökön, szombaton pedig Púderman. A szervezés, kevés pihenés, versenyzés kombó már soknak bizonyult és megsérültem. Szombat este már járni is alig tudtam. Vasárnap elindultam a hosszú futásra, amiből 3km, régen tapasztalt fájdalmak után, 3km séta lett…
No pánik: 1-2 nap pihenő és minden megy tovább…na a mese nem ilyen álomszerű folytatást tartogatott… 1 hét szenvedés után elmentem a csapatorvoshoz. Dr. Bubó, fedőneve Föfö nem sok jóval kecsegtetett. 3-4 hét teljes pihenő/kenőcs/henger stb. stb…. Jól hangzik, hogy pihenni kell nem esik nehezemre, de 2 hét múlva maraton. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy el kellene engedni a dolgot, de csökönyösen ragaszkodtam a gondolathoz, hogy meg tudom csinálni, még így is. Laci bával egyeztettem ő az inkább engedjem el tábort erősítette és ne kockáztassak egy nagyobb sérülést mondogatta. Igaza volt, jót akart, de nem sejtette, hogy nekem ezt nem lesz olyan egyszerű elfogadnom. Adtam magamnak egy utolsó határidőt, ha nem tudok csütörtökön (a verseny hetén) futni egy órát, nem futok. Akkor maradt volna a kísérő, szurkoló üzemmód. A suliban is figyeltem magamra, tanulva az év végi kötélhúzásból, nem álltam be játszani, csak alapon mozogtam. Henger, kenőcs, nyújtás, masszázs, ima, matrac, ima, pihentetés, agykontroll és társai….ez ment két hétig. Szerda: nem bírtam tovább– futócipő fel irány a pálya. Lassan kezdtem, nagyon lassan. Fokozatosan „gyorsultam 4:30-as tempóig, ami még mindig sétának tűnt, a sérülés előtti tempókhoz képest. De legalább nem fájt, vagyis azt akartam érezni, hogy nem fáj. Pár száz méter erejéig megpróbáltam fokozni a tempót, de a combom jelezte, hogy ezt nem kell erőltetni. Elkenődtem, hogy ez még kevés a cél eléréséhez, de örültem is, hogy legalább futni tudok.
A felkészülés előtt három variációt tűztem ki magam elé: „A” 2:47:57 „B” egyéni csúcs, 2:52-ön belül „C” 3 órán belül. A sérülés után egy negyedik is szóba került „D” minden áron célba érni, még vállalható idővel. Az utolsó futásból kiindulva a „D” verzió látszott a legvalószínűbbnek. És most jön a bizonyos DE!!! az ember mindenre képes közhely, ami akkor is igaz, ha sokan nem akarnak hinni benne. Brigivel folyamatosan azon dolgoztunk, hogy az álom valósság váljon. Szerdán mondtam neki, hogy kb. 70%-os állapotban van a lában, mire ő: akkor vasárnapig akár 80-90%-os is lehet, ami már majdnem tökéletes ugye?! Gyorsan végigpörgettem magamban ezt az óriási hülyeséget…aztán rájöttem, hogy igaza lehet és a végtelen optimizmus szól ismét belőle. Pénteken utaztunk ki a Kavamamalliclusive szállodába, ahol tárt karokkal és temérdek kajával vártak bennünket. Ekkor került a képbe egy újabb terv, immár az ötödik „E” variáció. 66 kiló alatt maradni, az egyél még kisfiam, mit hozzak még, 8-10 fogásos menüsorok után. Szombat: az átmozgatás napja, laza 30 perc egy-két repülővel. Lassú kezdés, minden lépésre figyelés és végül a repülők. Magam sem akartam elhinni, de az elmúlt 3 hét kálváriája után először nem éreztem fájdalmat. Oké, menjünk neki a 3 órának!
Hajnali kelés, gyors reggeli, utazás a tett színhelyére, rajtszám átvétel, „tízórai”, bemelegítés és rajt! 10 perccel a pisztoly dörrenése előtt álltunk be a hömpölygő tömegbe, ami azt eredményezte, hogy kb. a 100.ik sorig tudtunk előre furakodni. Egy perccel a rajt előtt mondtam Kavának, hogy a 2:59-et most azonnal aláírom…lassú volt a rajt, az első 5km pont elég volt a bemelegítéshez. Előzni lehetetlen volt, így 4:10 körüli tempóban „totyogtunk” a tömeg közepén. Utólag azt kell mondanom ez volt a kulcsa a heppiendnek! Szépen bemelegedett a lábam és 4 perces iramban folytattuk az utunkat. Gyönyörű város Frankfurt, sokat mondjuk nem volt időm nézegelődni…szinte eseménytelenül róttuk a kilómétereket. Mire először észhez kaptam már 20 km-nél jártunk. Négy perces iramban futottam egy 20-30 fős boly közepén. Féltávnál betoltam egy zselét és zakatoltunk tovább. A 26. km-nél úgy döntöttem megpróbálok felfutni a Kavára, aki 100m-rel előttem vezetett egy sort. Nem volt nagy ötlet.  A 30.ik km-nél értem utol, de ő akkor ritmust váltott én meg akkor kezdtem társalogni Kakukk Matyi haverommal. A hideg idő miatt a füsti fecskék már Afrika felé tartottak, a bombasztikus iramnak nem nevezhető tempó miatt, pedig Sav Sanyi is elkerült. De Matyi mindig utolér. Azt hiszem nála jobb futót, még nem hordott hátán a Föld. A leggyorsabbakat is megvicceli. A mentális felkészítésnek köszönhetően nem terveztem hosszas társalgást 7 perc alatt befejezettnek tekintettem a diskurzust. Mivel én nem voltam túl beszédes tovább is állt. Sokat nem kellett futnia, pár méter után rátalált egy mexikói srácra, akivel addig haladtam. Úgy tűnik ő beszédesebb volt, mert fél órával utánam ért célba. 
A heppiend még várat magára…nyugi, nyugi nyugalom, aki nem bírja tovább nyomjon 10 fekvőt! Oké! Mindenki kész, folytatom.
Azt mondják minél erősebb vagy, annál később jön az a bizonyos fal. A 36. km-nél olyan falba ütköztem, ami mellett a világörökség részét képező kínai eltörpül. Itt éreztem először, hogy hiányoznak a kimaradt hosszú futások, ekkor már a combom kis szúrások kíséretében jelezte, legyen mára ebből elég…ez lett volna a kisebbik baj. A nagyobb, az volt, hogy eléheztem és nem mertem az ismeretlen, frissítőknél fellelhető zselét kipróbálni. Egyre ürülő raktárakkal maradt a célig lassulás, szomorú felismerése. A versenyeken oly nagy segítséget jelentő kóla, most kevésnek bizonyult. A célig tartó 7km ajándék volt. ahhoz képest, hogy 3 nappal a rajt előtt abban sem voltam biztos, hogy végig tudom futni a klasszikus távot, csoszogtam 4:40-es ezrekkel a hőn áhított cél felé. Az utolsó 3km volt az igazi erőpróba. A versenyt övező erős szél ott hurrikánná erősödött és az utolsó erős edzésemet idézte, amikor majdnem felborított a pályán. Így lett szép, kerek a sztori.
Matyi haveromnak köszönhetően, aki jó néhány cimborával gazdagodott az utolsó szakaszon, még meg tudtam előzni 2-3 sorstársat. Tomboló tömeg, őrületes szurkolás közepette elégedetten értem célba. A frissítő zónában beemeltem 2 pohár levest, 4 pohár teát és fél kiló mákos kalácsot. Többen fogadni mertek volna, hogy ezt nem úszom meg két betűs kitérő nélkül, de én inkább egy gyógyászati bolt felé vettem az irányt, ahol lefoglalóztam egy járókeretet…
2013 után 2017-ben ismét elmondhatom magamról, hogy futottam egy maratont. Kemény műfaj az Ironman, semmihez sem hasonlítható, de a maraton az maraton, máshogy fáj….
A vége 2:52.24 lett! Máig azt hittem, hogy egyéni csúcs, de miközben frissítettem a rekordokat tartalmazó excelt, kiderült, hogy Berlinben 2:52:03-mal értem célba.
Sebaj Tóbiás! A „C” terv azért megvalósult!!! Kavának gratulálok az őrületes futásához, nagyon robogott a VTE expressz!
Köszönöm mindenkinek, aki az egészségemet szem előtt tartva le akart beszélni erről az őrületről. Külön köszönöm azoknak, akik segítettek, hogy ne adjam meg magam és támogattak, hogy megcsináljam!
A hosszasra sikeredett történet tanulsága:
 okosan!
 pihenés!
 ne kísértsd a sorsot!
 soha ne add fel!
 frissítés!

A lehetetlen? Nem létezik!
Éljen a sport, éljen a maraton, hajrá VTE, robogjunk tovább!
u.i.: Két hét féktelen édesség zabálásba kezdtem…csak úgy mondom…ha esetleg valaki meglepne egy kis sütivel, csokival…megpróbálom megenni!
A felajánlásokat Gombóc Artúr jeligére várom….kerek csokoládé, szögletes csokoládé, hosszú, rövid, …tömör, csomagolt! 

Jenő Burján fényképe.