Veszprémi Triatlon Egylet

Burján Jenő – Nagyatád 2018

Egy hete ilyenkor, avagy a 10. nagyatádi célba érkezés története…
Arra gondoltam elrendezem pár sorral az egészet, de nem hazudtolom meg magam és inkább egy hosszabb memoárral jelentkezem. Nos: A frankfurti maraton után nagyobb pihenőt iktattam be a rendszerbe, így csak december 1-én kezdtem a gyűjtögetést abba a bizonyos perselybe. A főnök nagy terveket szövögetett, kevesebb energiája és ideje jutott volna a tervezésre, ami az én felkészülésemet illeti, így abban maradtunk, mindenki önállóan teszi a dolgát. Tudtam, hogy nem lesz kevésbé könnyű évem, mint a tavalyi, így teljesen más szisztémában kezdtem az edzéseket. Az új mottóm az ÉLVEZD lett. Mindig azt és annyit csináltam amennyi jólesett. Nem volt ciklus, nem volt tudatosság, tervszerűség, szabadon szárnyaltam. Utólag azt kell mondanom nagyon jó döntés volt. A felkészülés minden percét élveztem, még azokat is, amikor Kavával hajnalban mentünk futni, hogy beérjek a melóba 6:45-re, de azok is jók voltak, amiket este 10-kor tudtam csak elkezdeni. Teltek múltak a hetek és egyre inkább az volt az érzésem, többet kellene pihenni, mert ez lehet az a bizonyos kulcs, amely nyitja a sikerhez vezető út kapuját. Így lett heti 2 pihenőnapom.
A téli alapozás monoton egyhangúságát tenisszel és focival próbáltam megtörni. A fociról csak annyit, hogy az 5-6 mérkőzés alatt egyetlen jó megmozdulásom volt, mondjuk az akkora gól volt, most Lacikát idézem: hogy az ellenfél szurkolói csókolgatták egymást az oldalvonal mellett. 😀 A többiről ne beszéljünk, mert a ciklikus mozgást igénylő triatlon nincs igazán jó hatással a labdajátékok királyára. Fejben és mozdulatban is lelassultam. Mire kitaláltam, hova kellene passzolni már 2 perce nem volt ott a labda, na mind1, így is élveztem minden meccset. Tenisz: hosszú-hosszú évek óta követem és szeretem nézni a tenisz közvetítéseket, főleg a Grand Slam tornákat. Idén pár alkalommal vérre menő mérkőzéseket játszottam Évivel, amelyeken 1x ő, máskor én hagyhattam el emelt fővel a salakos pályát. A téli tenisz torna szervezője látva „kiváló” már-már Nadalt idéző megmozdulásaimat, úgy gondolta jó ötlet lenne, ha indulnék a 4. osztály küzdelmeiben. Igazából a célom nem változott, megpróbáltam élvezni minden meccset. Sikerült. Na nem azért, mert szemet gyönyörködtető játékkal söpörtem le az ellenfeleket, hanem mert megtanultam örülni annak a 3-4 jó ütésnek, ami elhagyta a kezemet. Hiába szerettem volna, ha Pete-nek becéznek, a sokszoros bajnok Sampras után, inkább csak öcsi a labdaszedő volt a becenevem. A közel 10 mérkőzés alatt egyetlen egy alkalommal sem hagytam el győztesként a pályát. Én mégis élveztem. Nem mondom, hogy nem b@….ott néha szét az ideg, amikor tesiből felmentettnek tűnő ellenfelek mosták fel velem a padlót, de ezen is túltettem magam. Decembertől újult erővel állok majd ott a buborékban és kettőzött koncentrációval fogadom majd a szervákat. Vagy nem, a lényeg, hogy élvezzem.
A sikeres alapozás másik kulcsa a legjobb magyar ninnya jány által vezetett crossfit edzések voltak. Kata a szőke ciklon, mosolygós pofija egy igazi vadállatot rejteget, aki nem kímélt. Egyszer megkérdezte edzettem-e ma valamit?! Mondtam neki, hogy futottam 18 kilit, kicsit érzem a lábam, nem lenne baj, ha pihenhetne…nagy hiba volt, nagyon nagy….aznap 150 fekvő, 150 lábemelés mellett 150 guggolás, szökdelés és társaival küldött a padlóra, mint Kokó fénykorában az ellenfeleit. Értettem a célzást, így onnantól, kuss volt a nevem. Ennek köszönhetően 2-3 alkalommal megkegyelmezett és csak szimplán kicsinált. Köszönettel tartozom neki, mert idén az eddigi évekkel ellentétben egyetlen egyszer sem fájt a derekam verseny közben a bringán. Tenkjú Szöszke! Aki nem ugrotta át a bevezető részt, vendégem egy mit fizetszre! 😀
Az idei szezon minden versenyét élveztem és ennek a mentális állapotnak köszönhetően minden versenyem a lehető legjobban is sikerült. A futásom stabil volt, a bringán erősödtem, de ott van az úszás. A mumus. Janinak köszönhetően idén még azt is élveztem. Főleg, amikor a Balatonban csobbanhattam és nem kellett faltól falig tempózni. Amikor úgy éreztem, valami nem stimmel, összerakta a mozgásomat. Grazie Gianni!
Teltek-múltak a napok, repültek a hetek s hónapok és azon kaptam magam, hogy megint Nagyatádon vagyunk. A szokásos közös vacsi, majd mission impossible: alvás?!
Szinte hihetetlen, de idén, életemben először aludtam 2.5 órát az év leghosszabb napja előtt!
Azt nem mondom, hogy frissen és üdén vettem tudomásul a szakadó esőt, de tudva lévén, hogy így is úgy is célba kell érni, széles vigyorral konstatáltuk, mára ezt dobta a gép.
A depózás után viszonylag hamar „letudtam” a szokásos ölelkezést Szabival, így az első könnyek letudva. Egy kis bemelegítés és már zengett is a szokásos pléjliszt. Fókusz az első bóján, amikor valaki szólt, hogy nagyon integetnek oldalról. Ki más lenne 100-as papírzsepivel a kezében, mint a jó anyám és a szurkolói csoport kemény magja. Könnyek második felvonás is letudva, fókusz újra az első 600 méteren. Durr. Csak arra figyeltem, hogy kimaradjak a darálóból. Sikerült és közben találtam egy lábvizet, ami kényelmesnek tűnt. Az első kör gond nélkül telt el, laza volt. A második körben éreztem, hogy fárad a kolléga, így 2 forgatókönyv pergett le előttem. 1: maradok és könnyed úszással, de lehet, hogy kicsit lassabban lapátolom le a távot 2: megpróbálok felúszni az előttünk 50 méterre lévő másik sorra. Magam miatt maradtam volna az első verziónál, de a nagy Gianni –ra való tekintettel, elővettem a 4-es légzést, felkapcsoltam a „turbó lábat” és felúsztam Mátéra. Az ő tempója tökéletes volt, így újra lábvízen tudtam szelni a habokat az utolsó 700 méteren. Gyors depó és irány a bringapálya. Nekem egy kicsit hűvös volt az elején, így a tervezett tempónál gyorsabban tekertem. Ez a taktika életem leggyorsabb nagy körét eredményezte. Az első kis kör alatt, olyan jól éreztem magam, hogy elkezdtem megfogalmazni a beszámolóm. Gyorsan a fejemre koppintott a jó öreg Extrememan. Egy combgörcs formájában tudatta velem, hogy hol is a helyem. Sótabletta, folyadék és lassítás. Ez a kombináció jelentette a kiutat. Mielőtt a letargia és a fáradtság úrrá lett volna rajtam, a hupikék törpikék főcímdalának módosított verziója csengett a fülemben: „az ironmanek élete nemcsak játék és mese, hallottál már a gonoszról a csúf, kemény extrémmanról?! Hallottam, sőt tapasztaltam is már eleget, így egy gyors újra bútolást iktattam be. Csak nyugi, élvezd, ne erősködj, még hátra van a futás, amit annyira vársz. Hopp és már a depóban is voltam, olyan átlag után, amit eddig csak hírből hallottam. 6 óra 20 percet mutatott az óra, a futás megkezdésekor. Ilyen jól sem álltam még soha, ekkor már nagyon közelinek éreztem a végét. Háháhá, hangosan röhögött rajtam a futópálya szelleme, aki rendesen befűtött, nehogy már könnyű legyen. Csak az a tudat vigasztalt, hogy ha könnyű lenne, bárkinek menne és nem jelentene annyit nekünk, akik hónapokig sanyargatják magukat és csak hírből ismerik az alvás fogalmát. A 3. kör nehéz volt, az 5. sem volt kutya, főleg akkor nem, amikor a nemrég még a ballagáson Sporteredményeinek köszönhetően különdíjat átvevő diákod robog el melletted és esélyed sincs tartani a tempóját. Jó lesz figyelni, mert a végén még idő előtt nyugdíjba küld a tinilányok szívrablója R.Roland rátóti lakos. 😀 A 7. körben nehéz volt elhinni, hogy ezt élvezem, de a futópálya legmelegebb részén tanyázó és lankadatlanul szurkoló Pifu Femili utánpótlása, egy csokival visszahozott az élők sorába. Köszi Kispifu! Kapsz helyette a Mikulástól másikat. Írtam neki, viszi…! 😀
Az utolsó kör maga volt az eufória. Könnyedén, fülig érő vigyorral pörgettem végig.
A 27-es rajtszámmal nem kicsi, ellenben nagy egyéni csúccsal a 17. helyen, míg korosztályomban a 7. helyen értem célba. Csapatban OB ezüst! (Kava- Én- Zoli)
A 9:41.30 nem jöhetett volna létre:
– a hosszú edzések, sok lemondás, kellő motiváció nélkül
– a kollégák nélkül, akik helyettesítettek az edzőtábor idején és múlt héten is küldték az energiát
– Elemér nélkül, akivel megannyi km-t tettünk a zsákba és aki sajnos csak jövőre élheti át a célba érkezés felemelő pillanatát Jobbulást Gizda!
– A Nelson Bike nélkül, akik mindig pöpec módon készítik fel a szekeremet
– Lucky Norbi nélkül, aki miatt az első kis kört jobban nyomtam, mert neki ajánlottam és aki mindig megkínál a sütijéből 😀 Jövőre újra a pályán!
– Zen Föfö nélkül, akit mindig heccelünk, mert imádja, sőt egy 30 órás ügyelet után követeli, hogy tegyünk említést a kockás nadrágjáról… 😀
– Zsezse nélkül, aki idén is tökéletesen frissített
– Kava kuzen nélkül, akivel motiváljuk egymást, miközben a pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt
– Kóti Laci nélkül, akinek köszönhetően átértékeltem az idő és kitartás fogalmát
– Horváth Szabi nélkül, aki mindig ott van…segít, támogat, könnyez mindenki helyett…
– na és persze család, barátok, segítők, szurkolók nélkül, akik erőt sugároznak a legkeményebb pillanatokban
Köszönöm, köszönjük!

Nem volt vörös szőnyeg, nem volt led fal, nem volt mindenkinek megfelelő rajtszám.
De volt az a torokszorító érzés, ami csak ott van, volt úszás, tekerés, futás egy pályán, amelyen már csukott szemmel is végig tudnék menni, voltak önkéntesek, segítők, szervezők, akik 29. alkalommal tették lehetővé, hogy átéljünk valamit, amit sehol máshol nem fogunk. Tízszer már OTT voltam. Jövőre?? OTT leszek…hol máshol lennék???
…és mi lehet a tanulság? Élvezd!!! Fejben dől el! igen tényleg közhely és mégis…fejben dől el, hogy kimész-e futni a 20 centis hóban, vagy tekersz-e 5 órát 30 fokban. Élvezd, hogy képes vagy rá, élvezd, hogy megteheted, élvezd, hogy ott lehetsz, élvezd, hogy célba érhetsz!
Csak az első lépés a nehéz, a többi már gyerekjáték. Mozdulj, sportolj, élvezd Magyarország!

Üdvözlettel: egy Juventusos wellnes triatlonista