Veszprémi Triatlon Egylet

Czafit Zsuzsanna

Az idei szezon nem csak a kerti tollasban, de még egy sportban elkezdődött a hét végén: Balatonkenese Féltávú Triatlon

Ebben a beszámolóban NEM fogsz olvasni wattok, grammok és másodpercek mesterhármasáról, sőt csillogó aranyéremről és kvalifikációról sem. Ezt előre leszögezném, csak, hogy megóvjam a kedves olvasó közönséget a csalódásoktól. Lesz itt csoda csapat (a végéig kell olvasnod, hogy megtudd, melyik ez a csapat!) , rózsaszín zokni, áramvonalas hajfonás, csak ami egy jól eső versenyhez kell, mert ez volt a cél Május 26-ra. Mivel terjedelemi korlátokba nem ütköztem, így ne lepődj meg, ha 2 kakaót is el tudsz kortyolni közben, de érdemes a végéig kitartani és nem feladni!

A 2017-es októberi Budapest Maraton nagy törése három hét hisztit eredményezett, és csak ez után indultam el kocogni. November végén jött az ötlet, hogy emelném a tétet. Ezt csak úgy lehetett vállalni, hogy új munkahelyem lett, ami mellett tényleg lehet edzeni. Köszönöm ez úton is Attila Márkusnak és a Pressenger Teamnek, hogy ezt lehetővé tették. A „vizesen biciklizni” (Arany Gitta után szabadon) majd futni egy kicsit játékot még nincs egy éve, hogy elkezdtem. Mindössze egy Szajki tavak sprint triatlon és egy Budapestman Olimpiai táv volt a lábaimban, inkább futó kilométerek gyűltek 2017-ben. Decemberben pehely kabátban siettem a Pacsirta mező utcai Maratonmanbe, hogy befizessem a nevezést. Kaptam ugyan számlát, de ettől a pillanattól nem nagyon kellett emlékeztetni rá, hogy mi lesz a programom május végén. Szárnyakat kaptam attól a pici bizonylattól. Olyan dolgokat hozott ki belőlem, amik csodával határosak: télen bicikliztem 4 fokban eddigi elveimmel ellentétben, futottam résztávokat jeges járdán és jártam sötétben az uszodába. Éreztem, ahogy a medve, úgy ez a felkészülés sem játék. Az edzéseket beszíneztem zöldre nap végén ha 100%-ban megfelelt az előírásoknak, ha részben akkor narancs, ha kimaradt, akkor piros. Gyerekes, de égett az arcom, ha magamnak bepirosoztam egy edzést. Párszor égett, de szerintem becsülettel készültem. Ez mind szép és jó, a „sportoska” életvitel után 0-ról 1-et lépni nem nehéz. Irtó hamar elrepült ez a fél év, minden lépcsőfutás és nyeregben fagyoskodás ellenére. Azt még hozzá tenném, hogy kb. 50 métert tudtam leúszni gyorsban, ami ugye nem mellékes. Baranyai Judit Réka segítségével újabb csoda történt, mert le tudok úszni 2 kmt gyorsban, még ha nem is gyorsan. Szerintem szemmel láthatóan kevesebb haja lett Judynak ez után a pár hónap után, és legalább annyira küzdött a medence szélén, mint én a vízben. Nagyon köszönöm! Bringán Kézsmárki Tamás és István Molnár voltak a beugrós edző társak, köszi fiúk a tanácsokat, Tominak pedig a szerencse hozó rózsaszín zoknit külön! Hamar eljött a verseny hete, amire egy-két duatlonnal hangolódtam, az idei első triatlon verseny egyből egy féltáv, mi baj lehet? Pünkösd hétfőn már mindent összekészítettem, és a versenyláz elkapott. Alig aludtam az éjjel. Hamar tisztáztam magammal, hogy ezzel szúrok ki leginkább magammal, ha nem pihenek. Átment az üzenet, egész héten jókat ettem, sok folyadékot ittam, lazákat edzettem és jól aludtam. Pénteken a tészta partyn szemügyre vettem a verseny helyszínt, erőt merítettem a többiek történeteiből, Balázs Morvai lelkesedéséből, Peter Nótás lelkes futó beszámolójából és a feszített víztükrű Balaton szépségéből. Kaptam egy egyedi érem tartót Gáspár Ferenctől, aminek nagyon örülök, de kicsit olyan párhuzamot érzek, mint amikor egy nyeles szerszámot kap a gazda. Örül neki, de tudja, hogy azzal bizony dolgozni kell! )) Este Zsófia Szalay áramvonalasra fonta a hajam, így ezzel egy percet sem kellett foglalkoznom a verseny folyamán. Több kabalára nem is volt szükség, csak rögzítettem a vázon a több éves, kissé megviselt nemzeti színű szalagomat. Szombat reggel gyanúsan nyugodt voltam, András Czafit levitt Balatonkenesére, Beatrix Simonnal és Dáviddal még beszélgettünk egyet. A depóban olyan gépek voltak mellettem, amiket csak katalógusokban szoktam látni. Egy mosollyal konstatáltam, végigsimítottam a „Huginak” matricát az én kis bringámon, és megkértem, hogy ma se hagyjon cserben, ami alatt azt kell érteni, hogy a kattó/csattogó „reklamációs” hangok megoldása nem a mai napon fog megoldódni, de megígértem most már tényleg elviszem egy szervizbe. A chip kontrolnál kiderült, hogy SEMMILYEN adat nincs a chipemen (legalább egy kis tanulság is legyen ebben a hosszú szövegben), így ezt gyorsan korrigáltuk a szervezőkkel. Neoprénbe ugrottam életemben másodszor, aztán pár perc volt a rajtig. Feri még megkérdezte a derékig érő vízben ácsorogva, mennyit szeretnék úszni, mondtam, hogy 1900 métert. Vette a poént, mert ő nyilván időeredményre gondolt, de tudtam, hogy úszáson nekem tényleg az a cél, hogy legyek túl rajta, kicsit lehűtsön a víz és próbáljam higgadtan kezelni ezt a vízi küzdelmet. Úgy éreztem, hogy pontosan ismerem ennek az előadásnak a forgatókönyvét ami ma vár rám, így semmi meglepő nem fog érni, de itt már cseppet sem voltam nyugodt. Rajt!!! Mi??? Nagy bunyó a vízben, ami eltartott az első bójáig. A mezőny végére csúsztam, a szemüvegembe befolyt a víz egy fejrúgásnak köszönhetően, ezt félúton tudtam orvosolni. Nem idegeskedtem, tudtam, hogy 2 perccel úszok csak jobbat, ha besavasodásig kalimpálok, erre pedig semmi szükség, hosszú lesz még a nap. A depóban Hamupipőke módjára átöltöztem, cipő/zokni/mez, még egy kis naptejre is jutott idő. Csiribúcsiribá, bringán voltam. Jól kiismertem magam az elmúlt egy évben, és azt is, hogy sok hiba közül a 2 legnagyobb amit rendre elkövetek : 1. Nem tartalékolok az erőmmel, elkap az eufória és rohanok már a táv elején. 2. Nem viszek be elég energiát. Ez a kettő kombinációja megleckéztetett már, tehát itt „okosan” tartalékoltam, és végig eszegettem a bringa távot. Volt rá 86 kilométerem, szinte egy pikniknek is beillett volna. 3 flakon víz, 2 flakon jeges tea, 2 csoki, 4 tallér keksz, 1 gél, 1 banán, só tablettából 6db. Tudtam, hogy ha fúj a szél (és természetesen fújt), akkor megint téphetem én a pedált 2km/órával jobb tempóért, de valószínűleg elfogyok a bringa végére, mint a nagymama vasárnapi sütije dél után fél kettőre. A bringán csupa pozitív gondolat járt a fejemben, láttam szembe jönni az élbolyt. Intettünk egymásnak a csapattársakkal, már itt Szabi Horváth hangja ütötte meg a fülem és valami zseniális volt a 710-es úton tekerni, még az én tempómban is. Depóban kis szöszölés, zokni és felső csere aztán, uzsgyi. Éreztem, hogy sokkal jobban állok az idővel, mint leg merészebb álmomban képzeltem. Beindultak a lábaim, itt már rengetegen szurkoltak a pálya széléről, elkapott a hangulat és egy 4:40-es tempót írt az órám a kilométer végén. (két órával tudtam végig menni, mert végig sem bírta az én kis hobbista órám ezt a 6 órát, akárhogy siettem.) Na mondom, gratulálok magamnak ismét! Elfutom az elejét, pedig még 20 kilométer hátra van. Az első 7 kilométerben úgy vigyorogtam, mint a vadalma, drukkoltam mindenkinek, köszöntem, buzdítottam, de visszavettem a tempóból. A második kör megtört, egy pasi aki 10 kilométer óta mögöttem futott (nem mondok klub nevet, de pesti csapat) a frissítőnél kérdezte, hogy „akkor már csak befutunk?”, mondtam, hogy „nem, nekem még van egy köröm”. Leborítottam magam egy pohár vízzel, és mentem tovább. A hátamnak azért még elmondta, hogy mekkora szívás, hogy van még egy köröm, és az még nagyon sok, és ráadásul milyen meleg is van és….ezt kár volt, mert tudtam, hogy mindenben igaza van, és ennek kizárásához már nem vagyok elég kemény fejben. Felfogtam, és láttam, hogy egyre kevesebben vannak a futó pályán, de nekem van még egy kör. Még mindig a kitűzött időn belül voltam, de egyre többet időztem a frissítőknél, minden pozitív gondolatom elszállt, pedig készültem erre a pontra. Bátyám bölcs mondása jutott eszembe, hogy „nem bonyolult! csak jobb láb/bal láb”. Ezt mondtam el kétszer, aztán futottam. Ahogy ráfordultam a célegyenesre az jutott eszembe, hogy ez az utolsó kör nem annyira volt kellemes, de hihetetlen gyorsan elrepült ez az 5 óra és 50 perc. Nem készült még olyan befutó kép rólam, amin őszintén mosolygok. Ez a szombati nappal megváltozott. Utólag érzem, hogy a bringában még maradt lehetőség, úszni lassan megtanulok, a futáshoz meg többet kell még edzeni, de így elsőre azt mondom jó volt ez ilyen tartalékosan, jó kedvűen. A befutóhoz leért a család 3 fős delegációja, akik pedig végig ott voltak:Polgár Erzsébet , Beatrix Simon, és Dávid valamint az egész Veszprémi Triatlon Egylet. Lepacsiztunk mindenkivel, gratuláltunk. Büszke vagyok, hogy ezt a napot is VTE-s mezben töltöttem. Van aki dobogóra küzdötte magát egyéniben, volt aki csapatban. Ami nekem a leg többet adta mégis, a felkészülések során a „Hol vagytok ti?” videók, a beszámolók, hogy táv oktatással Jenő Burján felkészített, Szabolcs Weörestől kaptam úszáshoz teknőcöt még januárban, József Kálmán Földi expressz „megjavította a lábam” még tavaly Róma előtt, Tibor Tehelnek, hogy 2012 januárjában rávett a futásra az óta pedig rengeteg banális kérdésemet megválaszolta és természetesen mindenkinek aki szurkolt a távolból. Hogy barátokra leltem, és sokszor „csak úgy rám ír” egy-egy csapattárs, hogy hogy állok az edzésekkel és mikor jövök Veszprém felé. Az, hogy egy ilyen csapathoz tartozhatok …. kívánom, hogy ezt mindenki érezze át! Épp küzdök a könnyeimmel, mert most pont nem kell keménynek lenni. A zárszó mi más lehetne mint Hajrá VTE!