Veszprémi Triatlon Egylet

Frankfurt IronMan EB – Rónaszéki Balázs

Ez hosszú lesz, mint kocsival az út Frankfurtig…

Miért pont Frankfurt? Tavaly a szuperül sikerült klagenfurti IM után W. Szabi keresett telefonon és a beszélgetés végén jött a mellbevágó kérdése: 9 órán belüli idő, Hawaii. OK, de akkor hova tovább…? Apropó, most jogosan vissza is kérdezhetek: Szabi most hogy kijutottál, hova tovább?! annyiban kedvezek, hogy élvezd az utazást októberig, aztán ráérsz ezen agyalni 
Nekem az új célokat elsőre nem is sikerült összerakni. Még novemberben is cikáztak a gondolatok, majd végül majdnem a fej vagy írás alapon választottunk Ausztria és FFM között. Végül utóbbi nyert, mert mégiscsak ott rendezik az EB-t és miért ne lehetne nagyot alkotni?
Nem is vertem nagy dobra, de voltak vágyaim, kitűzött lépcsők amiket belőttem magamnak: ilyenek szerepeltek benne, mint Top10, sub9, új PB.. és a legcsodálatosabb lehetőség egy dobogó?! Persze ehhez tudtam, hogy még többet kell beletennem.
Számszerűsítve idén 30%-kal többet edzettem, próbáltam már ősztől tudatosabban étkezni / bizonyos dolgok bevitelét minimalizálni, jobban odafigyelni az edzések konkrét céljaira stb.
Szóval összességében jól alakult minden, a formámat is sikerült felfelé ívelőre állítani… aztán jött a sérülés és a kálvária a fájdalommal. Erről már sokat meséltem, de Zsolttal egy hosszú rehab következett, aminek hatására fokozatosan javulni kezdtem, de azért 2 hónapnyi futó edzés szinte teljesen kimaradt. Ergo kétségeim voltak az utolsó számmal kapcsolatban, de nem érdekelt: lesz, ami lesz nyomni akartam, hiszen ezért edzettem 8 hónapot!

Na ennyit a bevezetésről: most jutottunk el a sztoriban Veszprémtől Ajkáig, úgyhogy már csak 900km van hátra 

Kedden meló után már útnak indultunk Csillával, de előbb még Linzben Zoli bátyámékhoz is beugrottunk: így jutott egy kis idő a családi beszélgetésekre és az út sem volt annyira zsibbasztó két napra elosztva.
Másnap reggeli indulással már időben a szállásunkhoz érkeztünk, ami semmitől se volt túl messze, így mindent gördülékenyen tudtunk intézni. Ennek örömére felrögzítettem a telefont a bringára és GPS-vel elnavigáltam magam átmozgatás gyanánt az úszás helyszínére (Waldsee): kb 15km-re van a várostól és innen kellett betekerni a versenyen, majd Frankfurt körül 2 kört bringázni és végül 4 kört futni a Majna partján.
Csak, hogy mindig ki kell próbálni a bringát… a hátsó váltó bowdentokja megadta magát, szóval igénybe kellett vennem másnap a verseny bike service szolgáltatását, de azért addig még össze-vissza kattogva tekertem 1 órát.
Gondoltam, hogy szokjam a feelinget kinézek a tó partjára és hangolódok egy kicsit mentálisan a kihívásra. Már-már egészen bele éltem magamat, amikor a strand bejáratánál egy kedves női hang megszólalt: “vier euro”. Amikor boci szemekkel néztem rá, hiszen biztos csak a menetszéltől nem hallok elég jól, jött a kijózanító ismétlés: “fíl ojró”. Még egy kicsit próbáltam meggyőzni, hiszen eleve nem úgy tűntem, mint aki strandolni/ napozni kíván, csak ránéznék a vízre mert állítólag itt IM lesz… de a hölgynél ez a jelmondat volt kiadva, így nem volt mit tenni: vissza a szállásra.
Csütörtökön így a nevezés után nem bringával jártam be a pálya egy részét ahogy terveztem, mert azt a javítás idejére le kellett adni, hanem amíg dolgoztak rajta a srácok, körbe autókáztuk.
Első benyomások: út felújítások, villamossín, soha nem érünk ki a városból, macskakő, minden útba eső falu központját meg kell nézni?, macskakő, kanyarok, na végre vissza felé tartunk, macskakő, végre a városban vagyunk újra, ez jó hosszú volt, még kocsival is elfáradtam. Ennyi maradt meg belőle: és ebből kettő?! Király! 
Jutott idő azért pihenni, kicsit turistáskodni és totálisan ráhangolódni a közelgő kihívásra.
A szombati napunk se múlt el sztori nélkül: 10 órakor volt neoprén tesztelési lehetőség, délután meg a bringa check-in. Gondoltam én elégedett vagyok a saját neoprénemmel, így inkább reggel odamegyek már 8-ra úszni egyet, majd még a szállásra visszaérünk reggelizni és még a ruhának is lesz ideje megszáradnia.
Persze mikor odaértünk még nem nyitott ki a parkoló, ami a strand bejáratától 800m sétára van. Mondom a srácnak, hogy semmi gond: feleségem kivisz a strandhoz hogy csobbanhassak, ő meg azonnal jön vissza és parkol is le. Már el is könyveltem magamban, hogy milyen frankón kitaláltam, ez mindenkinek jó lesz. “Nem, az út le van zárva!” Előzőekből tanulva láttam, hogy nincs apelláta. El is indultam a cuccokkal a 10-15p sétára. A strand bejáratához érve sokként ért az ismerős szöveg: “vier euro”. Mutatom a regisztrációs karkötőm mosolyogva, hogy be-be most már ilyenem is van: beengedsz! 
Erre “fír ojró”. Miért is?! Válasz: 10-től van hivatalos úszás és még nincs annyi… hát nem lopták be magukat a szívembe! Szóval addig felöltöztem és vártam Csillát a 4 euros bankóval, de csak nem jött. Persze a parkolónál nem voltak ennyire precízek és fél órával később nyitották ki… már majdnem visszaértem a parkolóhoz, amikor jött szembe a megmentőm. Gyors dilemma, hogy hagyjuk az egészet a sok séta miatt, de izgatott a pálya így újra vissza a strandhoz: azért nem túl optimális verseny előtt ennyit mászkálni…
A délelőtti túrázás után jött a következő jelenet a hotelban: a szomszéd szobában húsz év körüli srácok tartottak bulit már ebéd időben.. mondom jó lesz, mi épp pihennénk. Egy darabig csak szólt a zene, kis nevetgélés, aztán ahogy kell fokozódott a hangulat. Végül már vmilyen tárgyat használtak dobnak és a szoba ajtót is kinyitották, hogy mások is “élvezhessék” a műsort.
Na ekkor mentem át kedvesen szólni, hogy azért nem kéne… nem vagyok szakértő, de aki kijött meghallgatni a mondandómat szerintem nem csak az alkoholtól volt belassulva, na meg ruha se volt rajta egy darab se… gondoltam is, hogy ennek valószínű hiába mondtam most bármit is. De csodák csodájára elhalkult a zene és a dobszóló is alább hagyott. Wow

Ígérem most már mindjárt jön a verseny 

Vasárnap 3.30-kor kelés, majd irány az IronMan busz állomás, mert kocsival az úszás helyszíne nem közelíthető meg: mindent lezárnak.
Reggel kocsival irányba vettük a Majna partját, hogy ott leparkolva egy rövid sétával már fel is szállhassunk a buszra. De nem csak mi voltunk korán kelők és nem is a finisherpix volt fürge, hogy csináljanak rólunk jobbnál jobb képeket az 50-es táblánál, ahogy 60-nal tépem a német aszfaltot a 10%-os lejtőnek lefelé.. szóval várjuk a csekket 

Ettől függetlenül ott már minden precízen ment: átnéztem a bringát, cuccaimat, elmentem kicsit futni: semmi fájdalom! Végül észre se vettem és ott álltam az 1 órán belüli időt tervező úszok között. Megnéztem a profi férfiak, majd a nők rajtját de izgulni már nem maradt időm mert csak pár perc és GO… uramatyán ezért dolgoztam 8 hónapon át és már itt is vagyunk?! Sokkoló a tudat!
Óra csippant, 2 delfinezés és már lehetett is úszni. Az első 1500m-en meglepően sokat kellett küzdenem a pozícióért: hiába a rolling start, nagyon sűrű volt a mezőny! Viszont nem voltak olyan emberek akik nagy tempó különbséggel hagytak volna ott, úsztam a sodrással. Az első kis kör végén egy gyors átkötő futás volt, majd jöhetett még 2300m. Itt már kicsit több volt a terem, de végig megmaradt egy nagyobb boly, amivel haladtam. Gondoltam, hogy ez jó jel, mert ennyi ember egyszerre csak nem fog 1 órán kívül úszni az első sorokból: végül 58 perces, számomra fantasztikus idővel értem partot.
Innen egy hosszú 1.5 perces futás következett egy meredek domboldalban a depóhoz, ahol az új triatlonos cipőmnek köszönhetően ezúttal én előzgettem az embereket 

Bringa: az úszáson 160-as átlag pulzust produkáltam, úgyhogy volt mit megnyugtatni az első kilométereken… néztem a pulzust, szuggeráltam a wattokat: de csak nem akart a kettő az általam kitűzött 220W vs 150es pulzus szinkronizációra ráállni. Mi legyen…? 155-160as pulzuson nem mehetek! 200-as Watt alá megyek, akkor mennek az értékes percek. Végül iszogattam kicsit és 200W-ra álltam rá, egy-egy lejtőt kigurulva és végre összeállt a nyerő páros!
Innen nyugodtan tolhattam 220-230W-on síkon és a pulzusom se ment 150 fölé már… jó lesz ez Balázs!
Szedtem is össze az embereket, haladt a paripa, és csak egy-két ember volt nálam gyorsabb. Az első kör felénél még egy nagyobb darab sráccal is összehozott a sors, aki még kicsit gyorsabb is volt nálam, de éreztem ez lesz az én vonatom: menni kell vele! Apropó: végre egy verseny, ahol a bírók rendesen tették a dolgukat, így a büntető sátrakban se unatkoztak a szervezők 
Szóval szuperül haladt minden: az első kör végén néztem is a rész időt, majd gyors fejszámolás, ez 4:40-4:50 közötti bringás idő lesz? Hmm, jól hangzik!
Közben az úti társam fáradni látszott, én meg láttam, hogy a watt / pulzus páros még mindig szinkronban van, így gondoltam tovább állok. Daráltam is elől a begyakorolt tempót, majd az egyik emelkedőn hátulról jött a friss erő, akiknek kevés volt a tempóm, de nem bántam: hadd menjen más is.
Újra haladt a vonat, majd az egyik falunéző, derékszögű kanyarokkal tarkított szekcióban besokkoltam és a szénabálákban le is dőltem egy kicsit pihenni. Nem sokat méláztam, mert a vonat nem vár… és nem akartam magányosan bandukolni még 40km-t, így a közönség nagy üdvrivalgása közepette már ugrottam is vissza a bringára. Egy darabig eltartott az üldözés, de csak vissza zárkóztam a srácokra!
Innen már fejben a futásra is kezdtem készülni: frissítettem, locsoltam magamat. Éreztem, hogy ez a tempó így volt tökéletes: se nem gyors, se nem lassú, ebből jót lehet majd futni. Azért eszembe jutott: tudok majd futni, vagy fájni fog a vádlim??

A második depom ezúttal is szuper gyors volt és már rohantam is ki a pályára: hopp, még csak 5:50-nél járunk időben. Ez tervszerű eddig!
A meleg az rekkenő volt: 30-35 fok, égetett, sehol egy felhő, nem esett jól. Volt aki már a 2. km-nél sétára váltott: jujj, neki nagyon hosszú napja lesz!
Nyomtam a tervezett 4 perces ezreket, de éreztem, hogy nem vagyok az igazi. Hiába 145-150 a pulzusom, ami tökéletes a sebességhez, de belülről éreztem, hogy ez fájni fog – nagyon!
Az első kört még egész jó lendülettel abszolváltam, kaptam is egy két “sehr stark” biztatást.
Egyébként nagyon jó fesztiváli hangulat volt a Majna partján: sütögetés, piknik, sörsátor- tiszta majális! Persze én nem azért mentem oda, de így legalább nem voltak magányos méterei az embernek.
A kör vége előtt egy pisivel összekötött, nagyobb frissítés következett: így is még 45 percen belül, háát nem tudom mi lesz!
Egyéni csúcshoz 3:05ös maraton is elég, ami valószínű nem sikerül, ahogy kalkuláltam.
Tudtam, hogy a 2. kört ki kell bírnom holtpont nélkül és akkor a 3. körben amikor úgy is jönnek a gondok már ki fogom bírni és az utolsó körben még akár … ez játszódott le bennem.
De nem bírtam ki a második kört: jött, aminek jönnie kellett és ütött. Tempóm nem jó irányban alakult: 4:15, 4:25, 4:35… ez nagyon hosszú maraton lesz! Frissítés: jég, víz, víz, víz! Frodenotól ellesve a taktikát a vödör vízbe is belenyomtam a fejemet, hogy hűtsem magamat. Gondok voltak, de még így is 1.30-nál álltam a 2. kör végén.
Picit még játszottam a számokkal, hogy PB már tuti elúszott, de legyen 9 órán belül: 1:40-es második fele még összejöhet? Hááát, nagyon nehéznek tűnik.
Neki indultam a harmadik körnek, de egyre inkább kezdtem szétcsúszni: már a frissítőknél olyan szinten locsoltam magam, hogy tocsogott a cipőm a víztől (lett is vízhólyag). Ahol volt slag, ott elvettem a segítőtől és lezuhanyoztam a fejemet teljesen. Ez is csak kb 500m-ig hatott, szinte “éheztem” a hűtésre. Már enni, inni is alig tudtam és rohadtul nem érdekelt, hogy milyen idővel, csak érjek be valahogy a célba…
Közben egy profi sráccal kerülgettük egymást, aki egy körrel járt előttem. Irigykedve néztem, hogy neki már csak 4km van hátra és erre megáll nyújtani?! Hát az már semmi távolság…
Valahogy eljutottam a kör végéig, mire Csilla szól, hogy 4. helyen állok és csak óvatosan! Mondom mi van?!
Megfordult a fejemben, hogy milyen messze lehet a harmadik? Egy pillanatra újra versenyeztem fejben már, szinte gyorsulni is éreztem magamat, de a valóság másról szólt: kőkemény túlélés, gyötrelmes méterek. Újra tudatosult bennem, hogy nem érdekel hogy hányadik leszek, csak jussak el a célig. Nem jött a katarzis, a várva várt borúra derű. Más volt aznapra megírva: mentális edzés!
Eljutottam végül én is a 38. km-ig és átéreztem az előzőleg megszólt srác helyzetét: csak én nem nyújtással mulattam az időmet, hanem a minden vizet borítsatok rám protokollt választottam.
A végén még páran megelőztek, de kit érdekelt: tudtam hogy séta nélkül sikerült átvészelnem ezt is és immáron a Römerberg felé “hasítok”: 9ó13p, M35: 6. hely!

Az orvosi sátorban aztán az infúzió és a jegelés visszahozta belém az életet. Fél óra múlva már saját lábon távozhattam és ami a leginkább örömtelibb: 2 hónap után ez volt az első futásom amikor se előtte, se közben, se utána nem éreztem fájdalmat!

Nagyon elfáradtam, de megcsináltam! Elégedett vagyok? nem 100%.
Úszás, depó, bringa tökéletesre sikeredett. A futás viszont a kihagyásnak és/vagy melegnek köszönhetően nem úgy jött össze, ahogy szerettem volna. Úgy érzem közelében voltam a dobogónak, de nem jött össze. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam még 1-2 hete és most végig tudtam csinálni? Örömteli! Viszont versenyző vagyok és szeretem magamból kihozni a maximumot, ezért van bennem most egy kis hiányérzet.
Majd alszom rá és lehet másképp látom pár nap múlva: pl EB 6. hely, automatikus Hawaii kvóta.

Idén őszintén mondom, nem volt cél Kona! Még most is extázisban gondolok a tavalyi évre: mint egy álom, tökéletes minden szinten. Meg se emésztettem, erre menjünk ki újra? Nem rontja el a tavalyi varázsát? Nem lehetne azt mondani, hogy idén nem kérem, de 2 év múlva szeretnék menni? Természetesen ilyen opció nincs!
Jobb lenne, ha nem mennénk, de mi van, ha kihagyjuk és soha többet nem lesz rá lehetőségem? Akkor ez miatt verem a fejem a falba, hogy miért nem mentünk?
Az anyagiakról ne is beszéljünk… mert ez szponzorok hiányában saját zsebből megy. Tavaly a csapattagok önzetlen gyűjtésére nem találtunk szavakat: de ennek nem így kellene lennie!

Remélem már érzitek, hogy nem úri passzióból nem tudtunk aludni és dilemmázgattunk jó dolgunkban… egyszer igen, majd a nem felé billent a mérleg nyelve.
Nem vagyok az a hiszek a jelekben típus, de reggel amikor a hosszú útra vettünk egy kólát (nem keresgéltünk, nem nézegettük csak odanyúltunk), milyen felirat volt rajta?! Hawaii… nem mondhatok nemet! Mennünk kell!

Aloha, Big Island, 2017, VTE