Veszprémi Triatlon Egylet

Ironman Austria

Ironman Austria

Az eredetileg tervezett Roth helyett Klagenfurt lett az irány ezen a hétvégén, de utólag cseppet sem bánom, hogy így alakult!
Egyrészt a wörthi tó és környéke meseszép, bőven van mit felfedezni, másrészt még bringás időkből is sok szép emlékem fűződik a régióhoz.
Na de tegyük félre a nosztalgiát!

Pénteken korán indultunk, hogy beleférjen még az új 1 körös bringapályának az északi, 90km-es szakaszának tanulmányozása is. A nyomvonal egy része autóúton haladt, ahova a verseny kivételével tilos volt felhajtani, így ezt kihagyva abszolváltam belőle 70km-t, ami elég is volt aznapra. Úgy jellemezném a pályát, hogy 10-20km-es mondhatni sík szakaszokat 5km-es „hegyes”, technikás szekciók szakítanak meg, így elég változatos és lendületes a pálya. Ahogy sejtettem és tapasztaltam is, nem sokan hagyták otthon a telekereket, ami itt elég jelentős előnnyel bírt.

Szállás elfoglalása után felvettük a rajtcsomagot, ami nem ment olyan könnyedén, mivel pár hete Csillát is beneveztem az Ő e-mail címéről az IronGirls futásra, de ez így már sok volt a rendszernek és összemosta a kettőnk nevezését… így majdnem neki kellett indulnia az Iron távon, míg én futhattam volna a csajok között. Csillában mintha kezdtem is volna felfedezni a lelkesedés szikráját, de végül visszaadta nekem a lehetőséget, hogy életem 10. Ironman-jének is neki veselkedhessek. Na de majd legközelebb! 
Este a vacsinál még Somogyi Zsófiékkal bandáztunk egyet, hogy aztán jöhessen a verseny előtti utolsó nap izgalmai.
Én egy könnyed úszást választottam aznapra, le is nyomtam a pályán 2500m-t: a víz kellemes, 25 fokos volt, így sokak bánatára neoprén mentes. Ugyan én is veszítek így 2-3 percet, de összességében jobban szeretek nélküle úszni, szóval én nem voltam elkeseredve a hírtől.
A formaidőzítésre is kíváncsi voltam, mivel egy-egy évben viszonylag kevés teljes távot tud bevállalni az ember, ezért kísérletezni sincs sok lehetőség és ha nem jön össze, az elég kellemetlen, ezért elég sokan masszívan túlpihenik magukat: biztos, ami biztos alapon. Nekem ez annyira nem jött be, de nem kell aggódni, mert nem úgy álltam a rajthoz, mint középtávoknál szoktam, hanem azért jóval több regenerációt adtam magamnak: az utolsó hét terhelése kb 60%-a volt az előzőleg megszokottnak (intenzitásból és terjedelemből is csökkentve).

Vasárnapot izgatottan vártam és két cél lebegett a szemem előtt: egy újabb 9 órán belüli idő és/vagy korosztályos dobogó. Főleg utóbbi motivált, ezért előre tudtam, hogy bringán „kockáztatnom” kell és az észszerűség határán fogom nyomni, hogy jó helyen kezdhessem majd meg a futást.
Több, mint 3000 nevező sorakozott fel a klagenfurti rajtnál, ahol előbb a profi férfiak, majd a profi nők indultak neki, végül a korosztályos versenyzők 5mp-enként 4-4 fővel folyamatosan elrajtolva, hogy ne legyen tömegbunyó az egész úszáson.

Kindl Gáborral együtt indultunk neki, akivel az első fordítóig nagyjából együtt is haladtunk (1200m), de a nagy tömegben mindenki a saját útját járta, így én is lábvizet keresve nyomtam tovább. Egy maflás kivételével (szerencsére a szemüvegem a helyén maradt) eseménytelenül értem be a csatornás részbe, ahol örömmel konstatáltam, hogy Csilla is kiszúrt a tömegben és mellettem sétál a partvonalon (ez elég egyedülálló lehetőség a nézők számára, hogy 1km-en keresztül folyamatosan láthatják a versenyzőket!). Végül 1ó03p-es idővel az abszolút 116. legjobb időt úsztam (M35, 21. hely), ami azért nem olyan rossz helyezés számomra.
A depó az bődületesen hosszú volt, de gikszer nélkül szinte végig sprinteltem rajta, így elégedetten ugrottam a nyeregbe. Célom bringán egyértelmű volt: 230W megcélozva (82% IF), 150 körül tartva a pulzust, senkivel se törődve megpróbálni minél jobb időt hajtani, aztán futáson… bízni a legjobbakban 
A wattok szerelmeseinek ezt az intenzitást már nem jó szívvel ajánlanám, mert bár mindenkinek az egyéni előképzettségéhez kell igazítani a célzónáját, de általánosságban a 70-75%-os IF-et ajánlják (a legjobb profik képesek 85-90%-on is végig menni).
Na de térjünk vissza a tudományok világából!
Egy rövidebb sík szakasz után egy emelkedős szekció következett, ahol próbáltam nyugodtan felvenni a későbbi ritmusomat és nem hagyni, hogy elvigyen a hév már az elején. Kifejezetten jól éreztem magam, főleg, hogy előzésben voltam szinte végig és nagyon kevés erőgép ment el mellettem, ami mindig jó jel.
A zsűri is nagyon elemében volt, mert fújták a sípot és osztották a büntiket is rendesen. Egyszer még engem is figyelmeztettek, hogy „keep the distance”, amikor 12-20m-es távolságot tartva bevágott elém erre az optimális helyre még 2 ember és kb azonnal már mutogattak is a motorról… hát mondom köszi, 25 másodpercem van felvenni újra a min 12m-t és nem akartam satuzni a srácok miatt egyből.
Következtetést levonva, vagy tök utolsónak haladtam mindig a sorban, vagy próbáltam otthagyni az egész bagázst egy emelkedős szekción. Ez így egész jól működött, mindig egy picit előrébb „verekedtem” magam és egyre kevesebb versenyzővel találkoztam.
Egyébként az egykörös pálya nagyon tetszett: változatos volt és így ez a hatalmas tömeg is kényelmesen elfért rajta, jól lehetett haladni. A pálya második fele már ismerős is volt és fejben sem jött a holtpont: egymás után jöttek a 10 km-enként lerakott távolság jelző táblák. A hírhedt Rupertiberg-en is jó erőben lendültem még át, de az utolsó 20-as már azért nem volt annyira komfortos. A telekerékkel közlekedők a sík, lejtős szakaszokon látványosan előnyben voltak, nagyon kellett nyomnom, ha nem akartam, hogy sokat kapjak tőlük (a környékemen kb 80%-a olyannal ment, talán nem véletlenül!). A hőmérséklet az előrejelzett 22-24 fok helyett 31-ig emelkedett, így locsolásra is figyelni kellett a szép napsütésben.
A széljárás valahogy nem lehetett az igazi, mert ezekkel a wattokkal, valahogy jobb időt vártam volna, mert 4ó50p nem egy hatalmas idő, mégis korosztályomban a 2. legjobb lett, minimálisan lassabb időt hajtva, mint a legjobb korosztályos amatőr (3p), vagy épp Daniela Ryf (6p).
Ezzel viszont a sub9-es időnek adott is egy nagy pofont, mert 6 óránál kezdhettem csak meg a futást, így egy ilyen erős bringa után is pont 3 órán belülit kellett volna még futnom.
Egy rövid pislantás és újabb villámgyors depó után azért nekiestem a maratonnak lesz, ami lesz alapon!
Éreztem, hogy fájni fog, de menni akartam és kihozni a napból a maximumot, hiszen ezért jöttünk. 4 perces ezrekkel kezdtem be és érzésre egész szép volt még a mozgásom is. Csilla pedig már az elején a „3. helyen állsz”-t kiabálta be a széléről, ami nagyon feldobott, mert már „csak” tartani kellett a pozíciót 
A futó pálya nagyon nézőbarát: 2 körös, de középen van a rajt/cél terület, így akár négyszer is láthatjuk egymást a szeretteinkkel. Ez az idő előrehaladtál egyre nagyobb mentális jelentőséggel bír, már ameddig tudomást bírunk venni a külvilágról 
Az első 12km egész jól ment (4:03-as átlag), még meg is tudtam jegyezni, hogy ennyit a felhős 22 fokos időjárásról… a vízparton pedig együtt ünnepeltem pár jópofa nézővel is, akik félig a tóban, székekben ülve, sörrel a kézben szurkoltak nekünk. Óriási hangulat volt! Viszont a felkínált sört nem tudtam elfogadni, bár már gondolatban le is gurítottam belőle párat, csak az a 2 óra teljen le addig… legalább találtam újabb motivációt addig is, hiszen egyre nagyobb szükségem volt rá!
A következő fél kör már kezdett fájni és visszább is lassultam 4:15-ös tempóra, valamint a pulzusom is 140-145-ös zónában landolt, tehát érezhetően fáradni kezdtem, de még nagyjából tartottam magam (1ó28p-es félmaraton). Közben a jósolt hidegfront is megérkezett a semmiből, így viharos szél kíséretében megjött a szakadó eső is. Cuppogott a cipőben a víz, gondoltam is, hogy na most tuti összegyűjtök majd jó pár vízhólyagot (végül mégsem).
A második körben aztán tovább jött a megzuhanás: 130-135p (150 helyett), 4:45 tempó. Ekkor már nem érdekelt semmi, bár nagyon akartam azt a dobogós helyet, de tudtam, hogy ha utolérnek, akkor sem tudok már reagálni rá – itt már csak a teljesítés érdekelt (és a söröm).
27km-nél éreztem, hogy meg kell állnom, mert fizikálisan, mentálisan is rottyon vagyok, ráadásul kis és nagy dolgot is el tudnék közben végezni, így kivettem a 2 perc pihenőmet (kár, hogy az óra ketyegett tovább és a többiek se álltak meg a kedvemért). Tovább nem mélázhattam, mert a kis kitérőm közben lehet megelőzött egy ellenfelem és már lehet nem is vagyok a dobogón?!
Közben az utolsó fél körhöz érkeztem, de nem láttam Csillát, így nem tudtam mi a helyzet – bár az előző találkozásunkkor is meglepődtem, hogy nem húzódott be valahova, mert tényleg brutális volt az időjárás.
Cikázott bennem, hogy dobogó – túlélés – dobogó – túlélés, nem tudtam melyikért megyek éppen. Már „hazafelé” tartottam, amikor Arany Mátét utolérve próbáltam buzdítani, de láttam rajta, hogy szintén egy kemény menet elé néz aznap. Az utolsó 4km-en már egy picit kezdett újra visszajönni a lendület és 4:30-as tempóval követtem az egyik profi versenyzőt, így nem vesztettem el a koncentrációmat. Az utolsó 500m-re fordulva apránként utolért valaki, de nem akartam én már küzdeni senkivel. Nyomtam neki, de mondom akkor előzz, kit érdekel! Ez a gondolat egészen addig tartott, míg meg nem láttam a rajtszámát: kék színű, tehát kategóriám… neuronjaim még utoljára összekapcsolódtak és kiadták a parancsot: korosztályos ellenfél, dobogó, küzdj, sprintelj! De ne mááár, miért kell ez nekem?! – jött a gyenge ellenkezés – Ezért jöttél, rohanj!!!
Felnéztem és a maradék erőmet mozgósítva sprintelni kezdtem. Persze a srác sem volt hülye, értett a nemzetközi jelzésből és gondolta, hogy nem poénból indultam meg, így Ő is maximum fokozatra kapcsolt. Ott vicsorogva kerülgettük egymást, majd kb egyszerre estünk át a célvonalon, valószínű egy gyönyörű befutó fotó sorozatot produkálva!
De a lényeg, 9:06:18 és 3. helyezés!

A srácnak végül több, mint 2 percet adtam… miért? Rolling start! Vagyis nem egyszerre kezdődött az úszás, hanem folyamatosan indultunk neki és a vízbe érkezés előtti chip szőnyeg regisztrálta a rajtolási időnket. Tehát lényegében tök fölöslegesen sprinteltünk a végén, de azért jobban esett, hogy így tényleg maximálisan megküzdöttem ezért a dobogóért! És még a sör is jobban csúszott utána 
Hihetetlen boldogság tényleg, mert eddig közelében voltam, de csak hiányzott a vitrinből egy Ironman távú dobogó, ráadásul egy ilyen erős mezőnyben, ennyi induló között… köszönöm is Csillának, hogy támogat és mindig velem van, mert egyedül nem menne!
Az áhított kupa mellé pedig még egy „korsó” sört is a magasba emelhettem, úgyhogy maximális pontszám a szervezőknek!

Sokan kérdezgettétek és kíváncsian vártátok, hogy vajon újra Hawaii lesz belőle? Már támogatásról is kaptam ígéretet, ami brutálisan jól esett: köszönöm! Ettől függetlenül nem lesz részünkről idén VB.
Elmentünk a Slot kiosztásra, mert itt kezdődött minden 2016-ban, amikor más mondta vissza az indulási lehetőséget és remegő hangon mondhattam egy nagy Igen-t a kivételes lehetőségre és most a másik oldalról is meg akartam tapasztalni ugyanezt. Valamint egy iszonyatos érzelmi vibrálás látni a sok várakozó, vágyakozó embert, akiknek az élete egy csodás irányba kanyarodhat egy szemvillanás alatt! Ezúttal pedig én akartam másnak átadni a lehetőséget erre a csodás utazásra, ami rájuk vár, így ott volt a helyünk.

Este még a Mawhinney házaspárral vacsoráztunk/bandáztunk, akikkel egy szálláson voltunk 3 évvel ezelőtt és se Ők, se mi nem voltunk azóta ezen a versenyen. Így szinte ismeretlenül is órákat beszélgettünk és ez az, ami nagyon tetszik a triatlon világában: szociálisan nyitott emberek, akik valóban kíváncsiak másokra és nyílt, őszinte beszélgetéseket lehet folytatni.
Ami még a sztorihoz tartozik, hogy Dave Mawhinney, akkori első találkozásunkkor, egy Hawaii Finisher pólóban reggelizett a verseny előtti napon (összesen négy van neki), én meg kikerekedett szemmel bökdöstem Csilla vállát, hogy OMG ez a trikó honnan származik… és bár csak egyszer én is… szóval itt kezdődött és most egy időre? itt is teszünk a történet végére pontot.

A következő állomás, amiért megéri most edzeni, az pedig nem más, mint Nagyatád! És végre újra a pályán belülről és nem kívülről, szurkolóként!

Köszönöm, hogy ennyien gondoltatok rám és remélem találkozunk a Gyékényesi tó partján!