Veszprémi Triatlon Egylet

Challenge Roth – Kavalecz Gábor

Burján Jenci barátom unszolására írom ezeket a sorokat, hátha valaki tud erőt, tapasztalatot, vagy motivációt szerezni a leírtakból.

Az egész versenyre úgy kerültem ki, hogy 3 héttel ezelőtt Kaufmann Péter felhívott, hogy sérülése miatt nem tud indulni Rothban, így nekem szeretné felajánlani a nevezést, ahova Vasmatics Lajossal együtt neveztek be. A szállás foglalása miatt volt kemény másfél napom, hogy döntsek a részvételről.

Nem tudtam mit tegyek, hiszen én szeptemberi Ironmanre készülök, sem szellemileg, sem fizikailag nem éreztem, hogy nekem erre szűkségem van. Életemben eddig 2009- ben teljesítettem 1x ezt a szép távot. (Nem véletlenül csak 1x) Kikértem a Betti, Réka, Jenci véleményét, és végül egy álmatlan éjszakát követően igent mondtam a lehetőségre.

A versenyre pár nappal előbb érkeztünk, volt lehetőség átmozgatásra, pihenésre is, míg eljött a nagy nap. A verseny lebonyolítása kifogástalan volt, a több ezer versenyzőt, és szurkolót is könnyen kezelték a szervezők.

Petinek hála, aki 9:35- tel nevezett, 6:50- kor rajtoltam el, alig 20 perccel a profik után. Tudtam, hogy le tudom úszni a távot, már többször sikerült, de tisztában vagyok vele, hogy ez a leggyengébb számom. A startpisztoly után mikor felnéztem először, hogy biztos 1400 méternél vagyok, akkor jött a 650- es tábla. Utána sokáig inkább nem néztem fel, mert már éreztem a vállam, illetve azt, hogy nem véletlen nem vagyok úszó. Amikor tutira vettem, hogy 3000 méter már simán megvan, akkor fel mertem nézni a 2100- as táblára. Azzal nyugtattam magam legalább már több, mint egy féltáv, de még azért van. Lényeg hogy 69 perc környékén sikerült kiszállnom a vízből, amit már nagyon vártam.

Jött a bringa, ami kicsit jobban megy elvileg, mint az úszás. A pálya elvileg gyors, ennek ellenére végig éreztem a farizmom, combjaimat, hogy dolgozik. Hegyeken mentünk le- föl folyamatosan, és a szél sem volt a barátunk aznap. Próbáltam frissíteni, ahogy a számba volt rágva, de sajnos a 2. szelet után, amit részletekben tuszkoltam le a torkomon a 3. szelet hányás formájában távozott. A Solar Hill nevezetű hegyen embertelen szurkolás, és óriási hangulat várt minket. Ennek és a kevés banánnak, meg a sok só tablettának köszönhetően elértem a bringa pálya végére, ami bevallom őszintén borzasztóan unalmas volt.

Nem keseredtem, mert tudtam, hogy jön az én számom, a futás. Az első 15 km mintha a Gulya- dombon kocognék 4:30- 4:40, de hiába akarok lassítani, ahogy a Réka parancsolta, euforikus állapot, ez az én versenyem stb. érzések. Így tartottam a tempót, legalább közelítek a cél felé. A frissítés is jól ment ezen a szakaszon, de 20km- re elfogytam és éreztem, hogy baj lesz. Kezdett elfogyni az erőm a lendület, és a frissítések is visszajöttek hányás formájában. Elég volt kérnem egy gél, hogy hányjak, nem pazaroltam a kibontással, 25 km tájékán a só tabletta is a betonon landolt. Nem megy le semmi, ha nem eszem itt maradok, nehogy kórház legyen belőle, mert az nem olyan jó.

Ilyenkor mit tegyek?  „Lehet, nem érek be?”, „Mit keresek én itt”, Tudom miért nem indultam 8 éve Ironmanen!”, és hasonló gondolatok jártak a fejemben. 32- nél 3km emelkedő következett, ahol a „Biztos nem érek be”, és „Ha még egyszer elindulok, lőjenek le” gondolatok kerültek felszínre a korábbiak helyett. Valahogy kis dinnyét, egy só tablettát, és egy kis vizet sikerült bent tartani a gyomromba többszöri próbálkozás után. Így eljutottam a domb tetejére, ahonnan 3- km lejtős rész jön. Arra gondoltam, hogy nem megy a futás, baj van, de ettől sportoló, egy sportoló, hogy fel tud állni. Ha megy a verseny könnyű, nincs holtpont, simán beérek, de itt tenni kell valamit. Rengeteg futóverseny alatt kisebb holtpontok, vagy semmilyen holtpontok nem akadnak. Itt 20km- től végig az volt. Csak arra figyeltem, hogy ne álljak meg, próbáljak tartani a valami futómozgásra jellemző tempót Valahogy a frissítőktől rendbe jöttem, de én, aki nem vagyok frissítő típus, úgy vártam az állomásokat, mint semmit eddig. Mindegyiknél valamit magamhoz véve, a lejtőn kis lendületet szerezve már biztos voltam benne, hogy célba érek. Lassan, de legalább jöttek a kilométer táblák, és, mint a lovak az istálló felé, én is összeszedve magam viszonylag felismerhető mozgással értem be a célba.

Visszagondolva, min mentem keresztül, kellett a tapasztalat a szeptemberi versenyhez. Minden Ironman más, annyi faktor, ismeretlen, változó van a gépezetben, nem lehet mindegyikre teljesen felkészülni. Tudom mit rontottam el, mit kell változtatnom, és bízom benne, hogy legközelebb sikerül is. Közhely, de mindenki tudja: „Ez nem két féltáv, ez az igazi IRONMAN!”

Most két nappal a verseny után tudom, hogy sokkal erősebb lettem, ami csak a hasznomra fog válni a következő megmérettetésen. Nem is beszélve arról, hogy 2x IRONMAN vagyok 10:16:24- es PB idővel.

Ezúton is szeretném megköszönni Kaufmann Péter barátomnak a lehetőséget, illetve Vasmatics Lajosnak, hogy részt vehettem életem egyik legnagyobb versenyén!