Veszprémi Triatlon Egylet

MAPEI Tour de Zalakaros – Bianchi országúti maraton – Varga Elemér

A pusztulás három órája, plusz egy jó hatvan perc.
Avagy Tour de Zalakaros 137 km outi mezőnyverseny.
Rohamosan közeleg a Nagyatádi buli, ezért már nagyon óvatosan kell kezelni a különféle ilyen-olyan megmozdulásokat, de mivel nekem kell a verseny stressz, ezért még bevállaltam ezt a csapatást.
Pedig tavaly ígéretet tettem, hogy ide soha többet nem jövök! Aztán ez a fogadkozásom szépen lassan elfelejtődött és mire észbe kaptam ismét ott tolongtam 7-800 társammal együtt a Zalakarosi rajtzónában.
Azt gondoltam idén majd jobb lesz. Hogy idén majd nem fog fájni, hogy idén majd nem lesz meleg, hogy idén majd nem hányom össze magam… Badarság!
Nem szeretem ezt a pályát! Nem nekem való. Állandó hullámok, rövid, de brutális „falak” ráadásul még a befutó előtt is mászni kell. Minden, amit útálok egy bringaversenyen. Nem szeretem a rövid dombokat, mert gyenge vagyok rajtuk, nem szeretem a meredek mászásokat, mert gyenge vagyok rajtuk, nem szeretem a meleget, mert nem és kész! Továbbá nem bírom a lószokat, mert nem tudok rájuk rendesen reagálni.
Mindezektől függetlenül volt a versenynek egy 30-40 kilométere, amit kifejezettem élveztem. Ez az utolsó szakasza volt a 137 km-nek. Ami előtte történt az számomra felejtős.
Lassú rajt 10 km-n keresztül (!) Óriási ötlet volt! Nagyjából fél ezren tömörültünk a felvezető autó mögött és mást sem csináltunk, mint nyomatás, fékezés, nyomatás, fékezés. Rengeteg kisebb-nagyobb összeakadás volt ezen a szakaszon úgy, hogy még el sem indultunk. Sajnos a rajtba elég későn sikerült beállnom, így szinte zero sanszom sem volt arra, hogy valami értelmes helyre felkeveredjek a csürhében, hogy aztán az éles rajtot legyen esélyem túlélni.
Mert az bizony éles volt. Úgy megnyúlt az arcom, hogy olyat a rajzfilmekben lehet csak látni, vagy a Maszk című szuper filmben. Bitangul húzták elöl a tempót. Gondolom megpróbálták a srácok minél jobban szétrázni a mezőnyt, de mivel itt épp nem volt semmi szint, semmi bucka nem nagyon sikerült nekik. Síkon bolyban még én is tudok 50 felett menni. Csak egy kis vér kell a pucába, baromira kell koncentrálni és hajrá! Sajnos voltak akiknek ez nem sikerült és páran olyan tripla előre szaltót vágtak le, amivel olimpiát lehet nyerni, csak épp egy másik sportágban.
Végül így, az egész komplett bagázzsal együtt érkeztünk el az első igazi mászókához, a híres, hírhedt Gelsei szőlő dombhoz. Ezt higgyétek el, BRUTÁLIS! Nem hosszú, de annál zsiványabb. Gyakorlatilag olyan meredekségű, hogy a mezőny 2/3-da leszáll és feltolja. Idén kicsit többen tették ezt, mivel erősek, gyengék és még gyengébbek egyszerre kezdték el a mászást, de egy 3 méter széles ösvényen nem fér el 300-400 bringás. Ennek az lett a következménye, hogy egy maki kilépett a pedálból és láncreakcióként erre kényszerített még 50-et és így tovább és így tovább. Itt kezdődött az igazi szenvedésem. Ugyanis ettől kezdve aztán más sem történt, mint üldözés, felérés, mászás, leszakadás. Iszonyú erőfeszítések árán, nagy kin keservesen ötödmagammal felértem egy csoportra majd rögtön folytattuk az üldözést egy másik banda után. Miután meglettek (15 perc full menés) jött egy hegy és ismét szétestünk. És újra és újra és újra. Nagyon kész voltam. Ráadásul már ekkor látszott, ha versenyezni akarok, vagy egyáltalán célba érni, akkor bizony sokat kell majd vállalnom. Végül összeállt egy egész kellemes kis grupettó és végre volt egy kis pihizős amerikázás. Mint minden jónak egyszer ennek is vége szakadt, azzal a különbséggel, hogy itt jómagam és még egy-két party arc gondoltuk úgy, hogy akkor legyen már valami menés is és elkezdtük érezhetően húzni a tempót. Rögtön látszott, hogy ez már sokaknak nem esik jól, viszont én ekkor kezdtem kifejezetten jól érezni magamat. Úgy látszik, hogy nekem a versenyek vége fekszik inkább. Legközelebb csak ekkor állok be… Na, a lényeg, hogy volt még vissza cc 30-40 km. amikor elindult a haladás. Nagyon sokat mentem elöl és nézegettem jobba, ballra, próbáltam kifürkészni a srácok ábrázatáról, hogy mennyire vannak elkészülve, de hasztalan. Mindenki elszántnak nézett ki. /pedig nem is voltak azok, ez később derült ki/
Képzeljétek el úgy adódott, hogy 3 szor is sikerült elgurulnom a gruppétól. Először még kettesben egy langaléta sráccal, akin látszott, hogy nem fogunk sokáig együtt menni. Korrekt volt, mert jelezte, hogy rá ne számítsak, ha meg akarok lógni. Akart a rossebb, csak így jött ki. A második már ígéretesebb volt, de még ott sem gondoltam, hogy nekem ez sikerülhet. Na, aztán tízzel a vége előtt ismét elsunnyogtam és mikor hátra néztem, volt kb 100 méter előnyöm. Gondoltam majd jönnek. Mikor újra visszalestem, hogy felértek e már, döbbenten konstatáltam, hogy már vagy 200 méter a hátrányuk és nem nagyon akartnak jönni. Bakker most mi legyen. Menjek, vagy ne menjek. Utolérnek, vagy talán mégsem. Ráadásul jött egy falu pár kanyarral meg bukkanóval, ahol könnyedén eltűnhettem volna a szemük elől. Erre mit csinálok, megállok. Szépen megadtam magam, saját magamnak! Ebben szituációban a saját félelmeim győztek le. Persze a cél előtti utolsó mászást hiába kezdtem az elejéről, szépen ledurrantottak sorra a pihentebb, vagy egyszerűen csak erősebb emberkék. A célban aztán elmondták a fiúk, hogy nem is értették miért hagytam, hogy felérjenek rám, mert ők már elkönyvelték, hogy elmentem és kész. Sem ereje, sem kedve nem volt senkinek ahhoz, hogy utánam jöjjön és mivel addig szinte végig az elejében ficeregtem, meg voltak győződve arról, hogy úgyis hazaérek erőből. Na, mindegy. Tanulságnak jó volt ez is, ráadásul hálájuk jeléül, hogy annyit tempót mentem nekik, fizettek pár sört a végén.
Pontosan a 100. lettem! Nyilvánvalóan nevetséges helyezés, de azért tartom fontosnak közölni, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy nem csak a dobogóért lehet egy jót versenyezni.
Egyébként egy szuperül szervezett, nagyon fain kis verseny volt. A hangulat pazar, a mezőny nagyon kemény, a rendezés kiváló! Bátran ajánlom mindenkinek, akinek van egy kis outizós késztetése! Nem fog csalódni benne!
Hajrá VTE!