Veszprémi Triatlon Egylet

Novák Ádám

Előre is elnézést a túlzottan amatőr triatlonos hozzáállásért, de mára azt érzem, hogy profivá váltam az amatőr hozzáállásban, ami nem csak a sportolást, de az életemet is áthatja. Alapvetően a versenyről szeretnék természetesen írni, de ennek kihagyhatatlan részét képezi hozzáállásom. Rövid bevezetőnek elég annyi, hogy pár évvel ezelőtt ért egy sérülés, amiből elég hosszasan, de utólag egészen sikeresen épültem fel (kipp-kopp). Mivel triatlon szempontból egy elég fontos eszközt (lábamat) érte a gond, hónapokig tartott, amíg ismét kocogómozgást tudtam végezni. Az úszást viszonylag gyorsan vissza tudtam építeni, de mérhetően lassabb tempóban, mint korábban. Mivel bringázásnál gyakran éreztem a derekamat, a sérülés „pont jókor” jött, így a hagyományos kerékpározással is felhagytam és inkább saját elképzeléseim szerint átalakítottam a kerékpározás fogalmát és kreáltam hozzá egy megfelelő eszközt (rekumbens vagy fekvőbrgina). Ennek az lett az eredménye, hogy az én triatlonom a következő módon néz ki: lubickolás, rekuzás és kocogás, ezek a hagyományos triatlon (úszás, kerékpározás és futás) megfelelői nálam. Versenyen eszem ágában sem volt indulni, nem volt kedvem látni, hogy pár év leforgása alatt mennyire visszaestem, ezért majdnem új hobbinál (pecázás) kötöttem ki. Aztán persze a veszprémi motivátor Szabi Horváth és JuveJenő sikerrel motivált (amiért nagyon hálás vagyok nekik), hogy csináljunk megy egy féltávot váltóban, aztán még nem is tudom mit. Ezeket még akkor is feladatomnak éreztem, amikor külföldön dolgoztam, így lelkesen készültem a rám kiosztott posztokra, ami általában egy kis úszás meg bringa volt. Aztán úgy hozta a sors, hogy egyre több időt szántam a napi kötelességek mellett a mozgásdús életmódra. Közben családommal hazaköltöztünk, ismét gyakrabban ütköztem VTE-s barátokkal és a triatlon szele ismét megcsapott. Igenám, de hát hogy lesz a lubickolás-rekuzás-kocogásból hagyományos triatlon? Ehhez kellett egy barátom unszolása (Dávid Seffer), aki nem bolyozós versenyen már indult – egészségügyi okok miatt – fekvőbringával triatlonon. Hát mondom jólvan, én benne vagyok, de akkor legyen full amatőr: kössük össze nyaralással vagy egy kis túrával vagy bármi mással. Így jutottunk el 2017-ben Montenegroba és az idén Zadarba. Mindkét helyszínen féltávú versenyen vettünk részt bosszantóan amatőr kategóriában, versenyen kívül, fekvőbringákkal.
Az elején kicsit félelmetes de akkor is elég nagy élmény fekvőbringával bemenni a telikerekes arcok mellé, teljesen jogosan senki nem igazán tudja, hogy mire vélje a szerkezeteket. Így a depózás és egyben bike-check számomra már a verseny fénypontjává vált. Itt minden versenyszervező-gárda tag tanácstalan (annak ellenére, hogy a verseny előtt természetesen engedélyt kérünk a versenyen kívüli indulásra) és egyéni kreativítására van bízva, hogy akkor most mi lesz a szörnyekkel. Általában 1-2 telefon az organizernek és az eredmény az, hogy vagy a depó egy jól elkülönített részén vagy a handicapped kategóriások mellett kapunk helyet. A tér a bringák körül általában félelmetesen nagy, akár egy külön öltözőszekrényt is betehetnénk magunknak, de erre még nem volt szükség, mert a neoprene és futócipő ugyanolyan, mint a normális embereknek.
Montenegróban és Zadarban is 4-5 napot töltöttem leutazással, pályabejárással, városnézéssel, túrázgatással, versenyzéssel. A montenegrói verseny Kotorban volt, a versenyközpont pedig az óvárosban. Az óváros hangulata már az első pillanattól kezdve magával ragadott, 2 nap alatt sokkal gyorsabban beilleszkedtem, mint 4 év vendégmunka után Ausztriában. Az osztrák mondjuk kultúrált, nincs böfi, nincs puki, én meg puffadós vagyok. Ebben egyébként segített az is, hogy egy Hostel-ben szálltam meg, minden este zenére feküdtem és keltem a világ minden tájáról érkező, Montenegrón átutazó, ex-burnoutos amerikai businessman vagy önmagát megismerni akaró német lázadó kamasz mellett. Az én amatőr triatlonomba ez tökéletesen belefért, nagyon élveztem, nyaltam a kotori fagyit, felszaladtam a kilátóba vagy sétálgattam a parton. Közben persze a pályákat is bejártam. Már akkor megállapodtam magammal, hogy a verseny célja az élvezet. Végig óvatosan, aztán a futást – ami úgysem megy- már lehet nyomni. A verseny előtt a tudatos felkészülésem egyébként az volt, hogy rendszeres kocogásaim mellett lefutottam 2-3 félmaratont a Balaton partján, ezen kívül tisztességgel rekuztam és viszonylag rendszertelenül úsztam. Láttam egy halvány reményt arra, hogy 5 órán belül sikerül beérnem, de simán el tudtam volna engedni, ha arról van szó. A kotori versenyre már egy év távlatában annyira nem emlékszem, csak arra, hogy a bringa végéig félgőzzel nyomtam, mert féltem a futástól. Így végül is a futásra tényleg maradt erőm és be is töfködtem magam a célba 5 órán belül. Májusi nyaralás, napsütés, nyugi, verseny és szép tájak pipa, indulás haza.
Májusban el is lőttem a rakétámat a szezon további részére semmi tervem nem volt, így maradt a céltalan bringázgatás, úszni és futni sem volt nagyon kedvem a melegben.
Az idén pedig Zadar volt a cél. A versenyre még korábban, május elején került sor. Erre azért tudatosabban készültem, jóval többet úsztam az idén és próbáltam szintesebb terepen és többet futni. Nagy elvárásaim nem voltak magammal szemben itt sem, továbbra is az élmény és pihenés számomra a fő cél, de azért csak számolgattam és úgy gondoltam, hogy egy 4:50-4:55 körüli idő reális lehet. A hely és a pálya sem tetszett annyira, mint Montenegróban, így kicsit motiválatlanabbul vetettem magam vízbe a rajtot követően. Májushoz képest nekem nagyon meleg (20-21 fok) volt a tenger, negyed óra után már megfőttem a viziruhában, pedig csak félgőzzel nyomtam. Így is vártam volna magamtól egy 28-29 perc körüli időt, mert azért lejártam becsülettel télen az usziba. Ennek ellenére közel 32 perccel szálltam ki a vízből, ami kicsit meglepett, de hát ez van. Felpattantam a paripámra, mivel elég jó erőben éreztem magam, nyomtam. Közben végig kaja, pia, pisi, buli, zene, szurkolás a többieknek, ha már versenyen kívül indulok, legalább a többiekkel és a szurkolókkal hadd kommunikálljak kicsit. A bringa nagy része egy lezárt pályán megy, semmi látnivaló, dögunalom, a meseszép kotori öbölhöz képest itt eléggé unatkoztam. Nem igazán volt mit nézelődni, ezért nyomtam a pedált. Ennek az lett az eredménye, hogy 2:57-nél értem vissza a depóba a 17. helyen, ahol a magamfajta futók még erősen pályán vannak, így mondanom sem kell, hogy az első futókörben kb. 20-an előztek meg. A futás a tengerparton egy 5 km-es, elég szintes és térköves pályán halad fullos szállodák között. A második körben már éreztem, hogy sok lesz ez, nem is erőltettem tovább, még 6 perces kilóméterek is becsúsztak. Aztán végül 4:57-el értem célba az egyik ilyen csini szálloda bejáratánál.
Összefoglalva, nagyon jó kis élmények ezek akár családosan, akár egyedül. Kis kultúra, kis túrázás, kis verseny eredménye sok-sok élmény, amivel pihenten jövök haza mindig pár nap után. Persze, kell hozzá egy adag szükséglet, pl. egy fura sorosozós kis országban kell egy olyan csapat, aki elfogad és hagyja, hogy a magamfajta sorból kilógók is éljék hóbortjaikat. Nemcsak hagyják, hanem támogatják, hiszen a VTE egy olyan amatőr csapat, amiben én is helyet kaphatok és ezért végtelenül hálás vagyok! Ez ma itthon ritka dolog sajnos, de nagyon remélem, hogy a VTE példája másnak is feltűnik majd. Köszönöm és Hajrá VTE!