Veszprémi Triatlon Egylet

Podersdorf Triatlon – Irontáv 8:53:44 PB

Előszó
Most páran biztos gondoljátok, hogy egész évben sunnyogtam és erre készültem, pedig nem. Idén terv szerint nulla ironman volt a cél, csak a sport élvezete: amihez, amikor, ahogy kedvem van. A környezet változás ehhez kitűnő lehetőséget rejtegetett, ezért bebarangoltam a környék hegyeit, völgyeit. Sokat túráztunk, jöttünk, mentünk, összességében gyűltek a kilométerek, mégha nem is voltak célirányosak. Közben nosztalgikusan gondoltam a hajnali 4 órás ébresztőre, a 20+ órás hetekre, az excel táblában vezetett edzéstervemre és csóváltam a fejemet, hogy bírhattam ezt 4 éven át… dehát a motiváció, a cél, hihetetlen energiákat szabadít fel az emberben. Viszont úgy éreztem, hogy nagyjából kimaxoltam amit irontávon el tudtam érni: rögtön az első ilyen kőkemény évemben (2016) egy 9 órán belüli versennyel (3 órán belüli maratonnal), Hawaii kvalifikációval indítottam. Aztán a következő három évben mindig megfutottam a kvalifikációt, de 2019-ben már nem fogadtam el, mert az előző évben egy tökéletes versenyzéssel, 9:08-ás időt mentem odakint és éreztem, hogy ennél több már nincs bennem és nem is volt már erőm újra októberig facsarni a testemet. Gondoltam ez jó is lesz így és a kör bezárul, valamint jobb érzés is úgy elengedni, ha én mondhatok nemet a versenyre, mint fordítva.
Egy valami azért még bosszantott: szinte az összes versenyen 9:00-9:10-es időt hajtottam, de valami mindig hiányzott az újabb 9 órán belüli teljesítéshez (pálya nehézsége, hőség, technika ördöge stb), pedig 2016 után tovább fejlődtem, szóval bennem volt, de mégsem jött össze. De el kell tudni engedni… és mivel tudtam, hogy már bőven nem edzek annyit, ezért ez már csak álom maradhat. Vagy mégsem?
Az ébredő erő
Aztán a pandémiás helyzet előhozta belőlem a kisörögöt: Szólóban teljesítettem egy maratont, majd egy még vadabb gondolat jött: milyen lehet egy szólóban teljesített Ironman… normális?! Na bumm, mégis csak csináltam egy újabb iron távot (sorban a 12.). Egész jól mozogtam és ha az a 37 fok nem üt agyon, egész jó időt is repesztettem volna, de nem 😊 Aztán megfogant a gondolat, ha most erre elkezdenék tudatosabban készülni, akkor meglenne az esélye a sub9-nek, persze tudom, az elmúlt években rendre nem jött össze, akkor miért most legyen az a nap? Aztán Atádot váltóban teljesítettük, de a bringával annyira nem voltam elégedett. Beneveztem Podersdorfra a 13. iron versenyemre (még jó, hogy nem vagyok babonás), elővettem az excelt és egy gyors hajrába kezdtem ebben a 4 hétben. El is utaztunk meleg éghajlatra egy hétre (Horvátország), hogy mint a profik, úgy készülhessek. Igazábol nem, a nyaralás már régen be volt fizetve, de ez miatt vittem az időfutam gépemet is, így nem csak henyéltünk, sétálgattunk egész nap, hanem edzettem is.
A verseny
Kedves olvasó: türelmed, mint a tenger, még mindig velem vagy. Gratulálok! 😉
Podersdorf kb 1 óra autó útra van tőlünk, így volt lehetőségem a bringa és a futó pályát is megnézni előtte. Bringán tudtam, hogy 47 perces körökkel (6x30km) kell kezdenem, amiből a fáradtság és feltámadó szél miatt később úgyis lassabbak következhetnek, valamint csak így jöhet ki a tervezett max 4:50es idő. Úszásnál tudtam, hogy a töredékét tettem bele a zsákba és egyébként is ez a leggyengébb számom, így 1:03-1:05-re saccoltam magamat. Futáson meg éreztem, hogy ha jó napom van, akkor 3:05-ön belüli idő is bennem van -> sub9. Matek megvan, abban jó vagyok 😊
A szervezők nagyon tudatosan készültek a pandémiás kihívásra, így
már a depóban is maszkkal lehetett közlekedni, a rajtot pedig 2×180 fős csoportra osztották 1 óra eltéréssel indítva. De ez sem volt elég: a 180 főt, rajtszám szerint egyesével 1m távolsággal sorakoztatták fel a világítótorony mólóján. Majd 5 másodpercenként indultunk egyesével a vízből.
Nekem nem kezdődött szuperül a versenyem. A kijelzőn megjelent a nevem, hogy én jövök, visszaszámolt az óra, hogy 5-4-…-1 és a bíró mutatta volna, hogy rajt. Nekem elfelejtett szólni, így áltam a vízben bambán, hogy mi van. Közben a mögöttem levőnek is számolt vissza automatikusan az óra: …3-2-1 volt és Ő szólt hátulról, hogy mennnnnyééél már! Bele is vetettem magam a vízbe, de persze a kapkodásban nem nyomtam meg az órán a Start gombot, ezért nincs is az úszásról adatom. Persze ez volt a legkevesebb, inkább ami zavart, hogy a szemüvegembe a felkavart homokos víz egyből befolyt. Sose szokott beázni… az első 200m-en néztem a hullámzó vizet a szemüvegben, aztán úgy döntöttem, hogy nem lenne jó, ha a homokszemek kipolíroznák a szemgolyómat a végéig, így gondoltam kiborítom a vizet és minden jó lesz. Jah, kb újabb 200m-ig egész jó volt, de ezúttal a bal lencséhez tódult csak be a víz, így ezt a kompromisszumos megoldást elfogadtam Poszeidóntól.
Mivel balra nem láttam semmit és zavart is, ezért átálltam a 2 levegővételes, csak jobbra nézős megoldásra. Ezért is jó, ha az ember több féle úszás verzióra is fel van készülve. A pályát saccra követtem, nehezen láttam bármit is, de körülöttem itt-ott volt mindig úszó, szóval olyan nagyot nem tévedhettem. Ettől függetlenül életem egyik legkönnyebb, legnyugodtabb úszása volt. Konkréten nulla testi kontaktus, tök egyedül, csak arra figyeltem, hogy túlságosan bele ne aludjak ebbe az idillbe. Idei évben a szervezők az általánosan alacsony vízszint miatt külön hangsúlyozták, hogy aki az utolsó 50m-es bólya előtt elkezd felállva futni, úszás helyett, azt 5 perc büntivel jutalmazzák. Így fordult elő, hogy a végén már karistolgatta az ujjam a tó fenekét (még jó, hogy nem vagyok magasabb).
Úszás idő 1:04:08 a terv szerint, bár ezt csak utólag tudtam meg Csillától, mert ugye én nem indítottam el az órámat. Persze a depóban ezt pótoltam, csak ugye így az összidő hiányzott, ami azért nem árt, hogy tudjam mennyi kell a 9 órához. Végülis, amit tudtam, hogy 6:33 után indultam, tehát 15:33-ig be kell érnem: egyszerű megoldás lett erre is.
Neopréntől egész gyorsan meg is szabadultam, örömmel rohantam bringázni, hiszen ezen a számon múlik, hogy milyen esélyeim maradnak a futásra. Két sráccal értem ki a depóból, de nem volt egyértelmű, hogy hol lehet felszálni a bringára, így békésen tovább is szaladtunk. Szerencsére a szervezők még utánunk kiálltottak, hogy lehet ám tekerni is – szerintem még most is a bringát tolva futnánk a 180km-es körön 😛 Persze az öröm-boldogságtól és felismeréstől, hogy hülyét csinálunk magunkból, úgy sikerült felpattanni a bringára, hogy a cipő lehetetlen szögbe állt és nem tudtam belebújni. A lendület persze el is fogyott, így maradt a totál amatőr megoldás: leszállunk, fel a cipőt és újra vissza a nyeregbe módszer. Csilla előtte nézte, hogy mások mit bénáznak, de majd az Ő férje, a bringás majd jól megmutatja, hogy kell megülni a lovat! Hát ööööö, nem sikerült 😊 Már kezdett is elfordulni, hogy nem is ismerjük egymást, nem is nekem szurkol, de aztán felcsendült benne az a bizonyos jóban, rosszban, holtiglan ígéret a templomban. 😛
Bringán megdöbbenve láttam, hogy milyen népszerű a telikerék (ezen a pályán mondjuk jópár perccel gyorsabb is úgy haladni), szóval már-már kilógtam a sorból. Egyébként egész jól haladt a bringa, az ígérteknek megfelelően a szél is még konszolidált 5-10kph-val fújt. A pulzusom kicsit magasabb volt, de az érzés rendben volt és tudtam, hogy ez majd visszaáll normálisra később. A bringa pálya első fele egyébként oldal-pofaszeles volt, a második fele meg gyors, ennek ellenkezője. Középső részen pedig volt jópár derékszögű kanyar, ami kicsit megtörte a ritmust, de legalább változatossabbá tette a tekerést.
Az első kör azért csalódást hozott, mert nem 48 percet szerettem volna látni az órámon, így tudtam, hogy ez innentől már 4ó50p-en kívüli bringás idő lesz és a 9 órán belüli össz idő esélye el is szállt kb, mert 3 órán belüli maraton lesz a minimum elvárás a végén. Ez egy kicsit arcon vágott, de nem taglózott le, mert akkor megint megyek egy szokásos 9:10 körüli időt, aztán levonva a következtetéseket, felhagyok a kísérletezgetéssel.
Második körben – korábban, mint jósolták – már erősödött is a szél, így jobban kellett figyelni, hogy tartsam az aero pozíciót . Csoda: maradt a 48 perc. A pulzusom ráállt a 150 körülire, könnyednek éreztem magam, így telt el a 3-4. kör is döbbenetes 48-48 perces egyenletes tempót diktálva. Hmm, mégis van még esélyem?! Azért mondjuk az kicsit lefagyasztotta a mosolyt az arcomról, amikor Michi Weiss úgy körözött le, mintha csak bevásároló tekerésen lennék (egy körrel később számítottam rá). Közben a hőmérséklet elérte a 29 fokot, így a locsolásra is elkezdtem figyelni. A szél viszont az 5. körben csavart egyet a potméteren, így még a kicsire vágott fűszállak is irányba álltak, én meg próbáltam összehúzni magamat a nyeregben, mintha ott sem lennék. Nagyjából ment is a dolog, viszont ezért 49 percre lassultam. Az utolsó kör sem volt könnyű, de ekkor döbbentem csak rá, hogy már 160km-t tekertem és igazából nem is várom a végét, elvagyok a nyeregben. Egyébként ennek az eltolt rajtoltatásnak itt is megvolt az előnye: a pályán olyan szépen elszórta az embereket, hogy én konkrétan senkit sem láttam a bolyozás gyanújába se keveredni.
Végül 4:52:26-os időt hajtottam, ami ilyen körülmények között talán vállalható, viszont úgy szálltam le a bringáról, hogy könnyűek a lábaim. Nem akartam bringán minden áron a célidőt tartani, inkább minden tétet a futásra tettem fel. Depóba menet aztán jött az újabb amatőrködés: bal lábbal nem sikerült kilépni a cipőből a bejárat előtt, így azt ki kellett patentolnom, a jobb hajtókaron lógó cipő viszont a kiegyenlítetlenség miatt lehúzta a hajtókart és el is veszítettem valahol a depóba futás közben. Még jó, hogy észrevettem a bringát lerakva a hiányát és ott volt egy szervező is, akit megkértem gyűjtse be nekem a félpár cipőmet (meglett szerencsére).
Szóval futás: kerek 6 órával kezdtem bele, így egyszerű volt a képlet: sub3 maraton = sub9 ironman. Jah csak ennyi? Sima liba! A hőmérséklet ekkorra már 30-32 fok volt, benne olyan széllel, hogy a a sildet a szememig le kellett húzni, mert kezdte letépni a fejemről. A futókör sem volt egyszerű: 2km aszfalt, 1km helyenként laza kacsisos murvás út, 1km aszfalt, 2km dimbes-dombos földút a szőlőültetvények között, majd 4km aszfalt hátszélben vissza. Ebből 4 kör. Mindehhez nulla árnyék, 3.5 km-enként frissítő, ami azért határ eset, illetve a váltakozó talaj is eléggé széttörte a ritmust. Talán „kompenzációként” szerencsére csak 40km lett a futás.
A képlet tehát nem volt egyszerű, de nem agyaltam, elkezdtem nyomni 155 körüli pulzuson, amit elvileg kibírhatok a végéig. Egyébként rengeteg embert megütött a meleg, illetve a szeles bringán túlvállalhatták magukat, mert jópáran szédelegtek a pályán. Nekem az első kör egy pislantás kíséretében le is ment 43perc alatt (sub3-hoz 45 percen belüli átlag körök kellenek), így nyertem is 2 perc előnyt az elején. A második körben a biztonság kedvéért megálltam egy 2 perces kitérőre, ami új lendületett adott, de így is 44 perces lett a köröm. Újabb 1 perc a talonban, de innen jön a mindent eldöntő félmaraton és a 3 perc előny egy pillanat alatt elszállhat. A harmadik kört gondoltam, ha rogyás nélkül túlélem, akkor az utolsót már mentálisan összerakom és bevonszolom magam a célba. A kör felétől elkezdtem egy picit érezni a vádlimat, hogy a görcs irányába kezd elmozdulni, így kicsit váltottam a mozgás technikámon, hogy kíméljem. Egyébként minden frissítőállomásnál mivel nagyon messze voltak egymástól, ezért szigorúan megálltam: 2 pohár kóla, egy üveg víz, amivel jól lehűtöttem magam. Csilla a pálya elején még ott volt, így körönként kétszer, a feladott kulacsából tudtam még magamra spriccelni egy kis hűtővizet, mert nagyon kellett már. Újabb 43 perces kör! Basszus, tényleg van esélyem!!! Csilla nagyon is ismer, látva a lendületet és a rezzenéstelen elszántságot az arcomon, csak annyit mondott: jól mész, de ésszel!!! Itt már 5 perc volt a talonban és az utolsó kört már elég lett volna egy biztonsági 50 percesre futnom. De az nem én vagyok, aki ilyenkor kienged. Persze nem is kezdtem eszement hajrába, de nem lassítottam egy kicsit se, bár egyre többször kellett mentálisan összeszednem magamat, illetve a vádlim sem volt az igazi már. Az utolsó 3km-es frissítőnél láttam csak, hogy jéé van itt sótabi: be is kaptam 2-t belőle és tényleg működött (vagy mentálisan, vagy fizikálisan, de a célját elérte). Itt kezdtem el mosolyogni, hogy ez már szinte tuti, de kivártam az utolsó 1.5km-ig, ahonnan indítottam egy fogcsikorgatós hajrát, így behúzva az újabb körömet is 43 percen belülre…
futó idő 2:53:41, össz idő 8:53:44… Új egyéni csúcs!
Utószó
Nem gondoltam volna, bár reménykedtem benne. Tudtam, hogy a mostani formámmal az előző évekhez képest most volt rá a legkevesebb esélyem, de azért mégis: miért ne? Tudom, hogy már egyszer megvolt a lélektani 9 órán belüli idő, de az az érzés hiányzott, bosszantott is mélyen, hogy azóta miért nem. Persze a VB részvétel, korosztályos dobogó Klagenfurtban tavalyról stb nagyobb eredmények, de azért most hihetetlenül boldog vagyok, hogy ez is újra összejött 😊
Csilla előtt meg le a kalappal, hogy így mellettem áll ebben az időigényes hobbimban, támogatása nélkül nem ment volna, ez 100%!
Köszönöm, hogy sokan szurkoltatok és követtétek a versenyemet!
Az egyesületemnek pedig külön köszönet, hogy támogatnak ebben az egyéni, de mégis csapat sportban: amikor szükségünk van egymásra, azonnal jönnek a jelentezők bármiről is legyen szó… hajrá VTE!