Veszprémi Triatlon Egylet

Rózsaszín úszósapka, avagy így lettem félig vasból

Rózsaszín úszósapka, avagy így lettem félig vasból

Nem is olyan régen 97 kiló voltam. Durva. De nem felejtettem el. Néha még szembejön a kép, nem csodálkozom, az is én voltam, tettem is érte eleget. Viszont egy cseppet sem hiányzik már. Azért most sokkal jobb, nem tagadom.

Amit szeptember elsején tettem, mind egy kopasz, rommá tetovált Vasembernek (meg néhány embernek) köszönhetek.Tom rángatott bele tavaly, addig mondta, menni kell, hogy csak elcsábultam. Na jó, hajtott a kíváncsiság, a kihívás, az ismeretlen. Na meg néhány éve láttam a barátaimat az IM 70.3 Budapest versenyen. Az a körítés, az a küzdés, azok a hősök, akik célba értek már akkor is nagyok voltak a szememben. Volt, aki felkötött karral csinálta végig, mert bukott a bringán. Hihetetlen nagyot küzdött, de beért. Szóval tavaly Nagyatád után elindult a vezér hangya és az agyalás: futó cuccok vannak, bringa van, úszás fejleszthető, hogy ne mellben kelljen energiát veszteni. Aztán elkezdtem nézni a tavalyi naptárat, milyen versenyek voltak. Olvasgattam, hogy mik voltak a tapasztalatok, mit mondtak róla.. stb. Persze mindezt úgy, hogy tudtam, nem májusban akarom megcsinálni, 2 gyerektáv meg egy nem teljes váltó féltáv után felelőtlenség lett volna ezzel kezdeni.
Persze, a gondolkodás közben összeült a családi kupaktanács, elmondtam, hogy mit szeretnék: középtávot menni. Elmondtam, hogy ez nekem mivel jár, mind időben, mind anyagiakban nyilván. Hiába, a triatlon nem olcsó sport. Azt is mondtam, hogy amit lehet, megoldom úgy, hogy ne menjen a családi időnk, pláne Kristóf rovására. Neki szüksége van a szüleire, rám is, nekem meg a vele töltött időre, ami értékesebb minden sportnál. Viszont azt is megbeszéltük, hogy hétvégén, pláne tavasztól jönnek a hosszabb edzések, ami miatt nem leszek otthon ébredéskor. Ugyan napfelkeltében már mentem/mentünk, de 9-10 körül értem csak haza a hosszú bringa, futás, kombi edzésből. Így csak 2 óra “veszett el”. Hétközben nem volt gond persze, amúgy is én mentem előbb dolgozni, annyi változott, hogy még korábban keltem, hogy munka előtt letudjam az edzést.
Úgy álltam neki, hogy élvezni akarom. Az edzéseket is. Tudtam, hogy nehéz lesz, lesznek holtpontok, viszont, mivel csak egy lelkes amatőr vagyok, ha nem élvezem, ha “nagyon muszáj” érzésem van, akkor megette a fene az egészet, nincs értelme.
A felkészülést 3 részre bontottam magamban. Tavaly november elején kezdtem: futás (idő és pulzus alapon), erősítés, nyújtás hármassal. Hétközben ~1 órásak Tonyval  Kőbányán, vak sötétben, esőben, hóban. Lassú futások, alacsony pulzuson. Hétvégén hosszú, Olival, jellemzően a Duna parton, hogy változatos legyen. Itt is volt hideg, napsütés, jég, minden. Kicsit tempósabbak is talán. Közben még sikerült Siófokon egy PB-t futni félmaratonon, amit nem éreztem előre, de a lelkemnek jót tett.

Aztán ezt megfejeltem azzal, hogy egy négyszeres Ironman futtatott velem egy újabb PB-t a Velencei-tó körül szilveszterkor. Másnaptól, azaz 2019-től pedig VTE tag lehettem, vagyok. Annak a városnak a csapatának tagja, ahol felnőttem és ahol sok jó ember, sportoló, gyerekkori ismerős ér kiváló eredményeket az élet minden területén! Büszke is vagyok rá!

Januártól meg jött a mumus, az úszás. Irány a kispesti uszoda, heti kétszer reggel 6-ra és jöhetett a szenvedés. Szó szerint. Se technika, se affinitás, semmi remény nem volt kb bennem. Csak a vasakarat, hogy akkor is megtanulok, valahogy leküzdöm a rossz beidegződéseket, lemegyek újra és újra, amíg ki nem dobnak onnan. Szuper társaságba kerültem, akik befogadtak, segitettek, tanácsokat adtak, figyeltem őket és csináltam. Belepusztultam, sokszor, főleg az első 3 hónapban. Unalmas téli hónapok – közben volt egy kis betegség, egy letolás a kevés vitamin miatt A HAVERtól – után jött a tavasz, jöttek a tesztversenyek, futásból. Legalább láttam, mit ért az előző 5 hónap. Vivicitta, Velencei tó kör újra és látszott az eredmény. Nem időre mentem, inkább a kondi részét néztem és elégedett voltam. Aztán végre előkerült Nózi, szervíz és ráncfelvarrás után persze. Tudom, télen is kell, de görgő híján abból főztem, ami volt. Innentől viszont nem volt megállás, szinte minden nap bringával jártam dolgozni,sok kicsi sokra megy alapon. Hétvégente pedig újra Olival szépen elkezdtük a hosszabb bringázásokat. Eleinte lazán, hiszen olimpiai táv volt a következő cél, aztán jöhetett a bringa+ráfutás is. Májusra már megvolt a terv, mikor, milyen versenyen indulok és mit akarok elérni, amellett, hogy nekem még minden verseny tanulás is egyben. Jött sz első rövid táv, a híres #mindmegfagyunk 14 fokos Kenese, aztán a melegebb Fehérvár. Bizakodó voltam, az első olimpiai táv 3 órán belüli időmmel és örültem, hogy a befektetett munka látszik. Júniusra és júliusra sok bringa és úszás volt a terv, kevesebb, rövidebb, tempósabb futásokkal. Na persze, lett belőle kb 0, azaz nulla úszás, ráadásul egy szép esés utáni kötelező pihenő, némi vesemedence-gyulladással fűszerezve.
Úgy futottam neki az utolsó hónapnak, hogy egész jó a bringa és a futás, az amúgy is gyatra úszásom meg újra a 0 felé konvergál. Jól jött, hogy volt külön nyíltvízi úszó verseny, némi swimrunnal fűszerezve, ahol gyakorolhattam. Dunaújváros kb az utolsó pillanatban kiesett, pedig az lett volna az igazi felmérő, helyette lett egy Fadd-Dombori sprint, nagyon jó eredménnyel, persze saját mérce szerint. Na meg becsúszott még egy Veszprém félmaraton, ami egy lassú hétvégi hosszúnak jó volt. Mondjuk egy héttel a fő verseny előtt elsőre hülyeségnek tűnt, de utólag nézve nem volt az. Kellett egy újabb törölköző, nah 
És elérkezett a verseny hete, ahol már inkább pihentem. Hét elején bringáztam, de semmi más, néha nyújtás, de inkább fejben készülés és minden meglegyen. Szervíz, cuccok beszerzése…stb. A pénteket ki is vettem, megvettem, ami hiányzott, letakaritottam Nózit, mégiscsak ünnepre készülök, oda pedig szép ruha, tiszta paripa kell. 
Szombaton összepakoltam a táskám, ellenőriztem mindent százszor.
Bepakoltam a zsákba, mármint az edzésekbe 61 óra kondit, nyújtását, 1135 km (117:32 óra) futást, 1601 km (66 óra) bringát és 63 km (30 óra) úszást. Ebből szerettem volna kivenni 1.9 km úszást, 90 km kerékpározást és egy félmaratont. Furcsa mód, nem izgultam. Ugyan az ébresztő előtt keltem nem sokkal, de nem voltam fáradt, pedig ez 5-kor volt. Szokásos rántotta reggelire, minden reggeli rituálé megvolt. Lecuccoltam a kocsiba és elindultam.
Megvolt minden, a frissítésben az #enduraid segített újfent, be is állítottam az órámon.
Tavaly, az első versenyem után fogadtunk Viktorral: ha egy bizonyos időn belül beérek, megkapom tőle a Podersdorf-i IM RÓZSASZÍN úszósapkáját (gondolok nem kell mondani, miért fontos, ugye? ). Persze, az idő folyamatosan a változott és nem felfelé. 
Lefelé menet volt időm gondolkodni, rendezni az utolsó gondolatokat. Teljesen ráhangolódtam a NAPra.
Több tervem volt a felkészülés alatt:
1. Szintidőn belül beérni (7:30)
2. Viktorral “kialkudott” 6:37:30, azaz 6:37:29
3. Az én titkos vágyam 6:29:29
+1: a rajtba sétálva Viktor mondta, hogy simán menne a 6:27:30. Oké bakker, nem mondom el, de erre megyek, ne mondhasd, hogy nem dolgoztam meg a sapkáért!
Hja, nem épp szeptemberi időt jósoltak: 35 fok, nulla felhő, 26 fokos víz. És ugye a nagy része pont 11-15 között, amikor épeszű ember árnyékba megy. Jó, de nem strandolni jöttem ugye.
Megérkeztem, kicuccoltam, összefutottam néhány ismerőssel, felvettem a rajtcsomagot, matricák és irány a depó. Kényelmes, nagy helyek, nem kell nyomorogni, árnyékos, előttünk a tó, a vár, gyönyörű környék.
Az már hónapokkal előtte eldőlt, hogy az egyik, ha nem legtapasztaltabb barátom lesz a supportom, Viktor. Legalább akkora öröm volt, hogy tudtam, ott lesz a rajtnál Nitro és családja, kint lesz Zseléman Tamás és Zoli is, bár őt nem láttam.
Átsétáltunk a rajthoz, közben mondtam a tervet: 44 perc úszás, 3:15 bringa, 2:15 fm+depók. 6:14 summa, plusz depó és megvagyok. Könnyű, mi? Ez csak matek. Éreztem, hogy ez bennem van, ennek ki kell jönnie az elmúlt 10 hónap alapján. A rajtnál reggelizés még, naptej, vazelin, egy gyors mini VTE fotó és irány melegíteni. Jó a víz, jól érzem magam benne, jól tempózom. Kijövök, utolsó simítások Viktorral és jön a becsekkolás. Nincs visszaút, indul a buli. Az időeredmény mellett élvezni akartam az egészet, kiélvezni azt, amiért annyiszor keltem hajnalban, amiért annyi mindent áldoztam be és annyit tettem érte.
Irány a víz, széles rajtsáv és jön a visszaszámlálás, aztán irány előre. Gabi tanácsát megfogadva inkább kívülről közelítem az első forduló bóját, talán nem lesz bunyó. Azért edzettem, hogy gyorsban ússzak, az volt a terv, hogy sokat próbálok úgy haladni. Jól választottam helyet, nem úsztak át rajtam, nem rúgtak szét és egész hamar odaértem. Aztán a fordulás után egy láb landolt a fejemen 😅 oh je, de hiányzott ez. Szemüveg elmozdul, víz folyik be alá. Próbálok nem törődni vele, de nem látok jól, megállok, igazítok és irány tovább. Bojától bójáig, minél több gyorsban. Ez a terv. Meglepően jól megy, a tempót nem érzem, de én jól vagyok. Semmi pánik, magabiztos vagyok. Próbálok olyan helyen menni, ahol nincs tömeg. Jönnek sorra a bóják, majd a 2/3-a után valaki folyamatosan rúg. Borda, comb, váll… Kimegyek kicsit oldalra, hát újra ott van. Nem találom a ritmusom, ami addig megvolt, lerázni nem tudom, hiába menekülök. Idegesítő. Kiteszem a könyököm, hogy vegyen már észre és miután nekiment, végre nem ütött többet. Győzelem. Irány a part. Nem tudom, hol tartok, kiérve Viktor vár a só+víz kombóval a depó előtt. Futás be, öltözni. Utánam szól, hogy ne kapkodjak, terven belül vagyunk. Én meg neki, szóljon haza, hogy kijöttem a vízből.  Egész jó pit stop, irány aszalódni a napra. Kivezető szakasz ok, irány Naszály. Felmérem az első körben az utat (öt kör összesen). Tudtam, hogy nem a legjobb az út, figyelni kell. Közben csipog az óra. Eszem, iszom rendesen, amit kell, csúszik minden. Fentről meg jön a pokol, egyre melegebb van, kevés az árnyék, szóval hűtés ezerrel. Jó, hogy van 4 kulacs nálam 
Pörög a lábam, megyek, előzök, aztán jönnek a menők és elgondolkodom, hogy a szerintem jó 32-34 km/h tempóm lósz@r hozzájuk képest  magammal versenyzem. A frissítő zseniális! Hideg víz, cola, izó. Minden körben cserélek, hogy friss és HIDEG legyen Az első körnél ott van Tomi is, mondja, hogy bármi kell, szóljak, felkészült. És tényleg! Hűtő táska, zselé, sminkcucc, minden 
Mennek szépen az 5 km-es etapok. 11 percen belül kell lennem, hogy meglegyen a terv, 80 km-ig 9-10:30 között megyek, bár 70 után valami nem jó. A térdhajlítóm elkezd fájni. 80 után halál. Görcsöl a talpam és a külső talpélem. Minden taposás és húzás fáj. Látszik is a “tempón”. Az utolsó kör már nehéz. Kondi, erő van, de ez zavar. Ugyan azt beszéltük, erről kussolunk, de Gábor diszkréten rámvert egy kört. 
Naszályig elszenvedem magam, visszafelé pedig… Hagyjuk. Alig várom, hogy cipőt és zoknit cseréljek. Szenvedtem, nincs mit szépíteni. Pedig addig jól ment, nagyon jól. Így is terv előtt 5 perccel a depónál vagyok. Leszálltam Nóziról és azon melegében levettem a cipőm. Képtelen lettem volna besétálni benne. Közben kapom a futásra a só utánpótlást és a térdemre a krémet Viktortól. Jól állunk időben, nen kapkodom el a váltást. Mondjuk nem is tudnám, minden lépés fáj. A talpaim. Cipő, zokni csere és elindulok futni. Rossz irányba. Loser vagyok nah, másodszor követem el ezt a hibát. Kifelé szólok Viktornak, hogy szóljon haza és fél energiaszeletet adjon a kör végén. 3*7 km meg egy kicsi még hátra volt. Görcsölő talp, húzódó térd/comb , nem tudom rendesen kinyújtani a lábam. Most jön az igazi buli. Viktor tanácsa: csak a pulzust nézd, felejtsd el az időt, bőven meglesz így is. Fogalmam nincs mi az összidőm. Eddig is koncentrált voltam, most kell igazán figyelni: irdatlan meleg van: enni,inni, hűteni. Ezt mantrázom folyamatosan. Frissítőtől frissítőig haladni. Nem sietek, nem pörgetem a lábam. Fáj, de be akarok érni! Erőben jó vagyok, fejben ott vagyok. A tó körül futni jó. Az eleje erdős, murva, földút, de jól futható. Árnyékos legalább. Mondjuk egy-egy helyen fojtogató pára, máshol kellemes hűvös, de jó. Teli emberekkel, kirándulókkal, hangosan drukkolnak. Szépen, egyenletesen futok, előzöm vissza azokat, akik a bringán otthagytak. 4 km után jön a napos oldal, strandoló családok, sör, lángos, vízben úszó kutyák. Drukkolnak egy egy futónak, de inkább csodálkozva nézik a magamfajta hülyét, aki ilyen időben fut. Éttermek a parton, családok esznek, jó illatok, én meg nem ott tömöm a fejem, hanem itt szivatom magam.  És még élvezem is. Hihetetlen. Minden frissítőn iszom kicsit, vizezem magam, értsd: nyakon öntenek hideg vízzel. Az első kör végén jön Viktor, a fél szelet. Sétálnék a frissítőhöz, de jön az ukáz: kocogj, nincs megállás. Parancs, értettem. Amúgy egész jó első 7 volt és alig volt görcs a talpaimban. A térdem hátul meg egyre jobban cserébe. Váltottam kocogásra. Frissítőnél szokásos, go tovább. Újra erdő, előtte pacsi Tomival. A parton Jenci és Eli teker szembe. Nem lehettem egy tál eper vagy csak álcáztam magam, mert alig ismernek meg. Vár mellett el, jön az utolsó kör. Újra jön az enerdzsí, de nem kívánom. Újra ukáz: nincs séta. Leszenvedem a csokit, lesz, ami lesz alapon, max kihányom. Gabi szerint amúgy is: “ha nincs hányinger a futás alatt, nem hajtottál eléggé” 
Volt egy kicsi, de elfolytottam Colaval és vízzel. 
Utolsó kör, éreztem, hogy terven belül vagyok, de most jön bs neheze, figyelni kell ugyanúgy. Frissítés, hűtés. Egyben voltam, mégha a mozgásom nem is látszott. Ütemesen tettem a patáim egymás után, frissítőtől frissítőig. Víz, só, szivacs, locsolás. Újra a strandolók között, már csak 3, utolsó frissítő, már csak 2. Egyre közelebb a vár, gyerünk, de nem rohanunk. Felérek.
Kordon, szurkolók, turisták, mindenki drukkol. Kék szőnyeg, jobb helyett balra kanyarodni, ott a kapu. Hallom a nevem. Megvan! Megvagyok!
6:22:42. Leborulok, egyből jönnek, hogy ugye minden ok. Kifacsartam magam, de megvan. Érted? Megcsináltam! Beértem. Még az érmem is majdnem elfelejtettem.  Nem tudom elmondani, mit éreztem. 10 hónapig álmodtam erről a napról, 10 hónapot melóztam 6:22 óráért. Alig 1 éve kezdtem el triatlonozni.
Ott vár Viktor és Tomi, egy jó hideg sör, amit még az utolsó kör előtt kértem. Már elküldte a videót haza, hogy beértem. 
Nincs ha, nincs de, ennyi lett, így KELLETT lennie és kész!
Megkapok egy ereklyét, amiről az egész verseny szólt, merthogy ennek akkor ez volt számomra az igazi tétje!
Gyorsan felfalok mindent a beksztédzsben, amit találok, chip lead, póló felvesz és irány kidepózni. Hihetetlen! Tényleg.
Rengeteget tanultam ebben a 10 hónapban. Az biztos, hogy lehetetlen továbbra sincs. Tudatos és kitartó munkával bármi elérhető, még egy ilyen pufi apukának is. 
Végtelen hálávak tartozom, hogy mindez sikerülhetett:
– A barátaimnak, ismerőseimnek, akik támogattak, elviselték, hogy kb másról se beszélek, csak erről
– Nitro, Viktor, Tomi, Jenci,Gabi, Oli, akiktől rengeteg tanácsot, közös edzést, segítséget kaptam
– a Mounty bike szerviznek, akik gyorsan, pontosan tartották karban Nózit, bármi nyűgöm volt
– a munkahelyemnek, az iData Kft-nek. Jó olyan helyen dolgozni, ahol van lehetőséged sportolni, támogatják is!
Mindez viszont nem érne semmit, ha nem lenne mögöttem egy támogató feleség, anya, aki ha kell, levesz dolgokat a vállamról, megértő és a maga módján segít mindenben. ❤️
Szeretnék teljes vas lenni. Egyszer, valamikor. Ez biztos. Heti 10 órát edzettem így, család, munka, tanulás mellett. Nem volt egyszerű a logisztika. Egy IM még több idő felkészülésben, ami jelenleg nem fér bele úgy az életembe, hogy ne sérüljön a család, kiváltképp Kristóf és a vele töltött, mindennél fontosabb és több idő. Ezt most nem akarom vállalni. Amúgy is sokat kell még tanulnom erről a sportról. Cél attól még lesz, csak kicsit mások.