Veszprémi Triatlon Egylet

Szajki-tavak TRI – pusztító mocsárvilág és kátyútenger

Az előző napi könnyed Balaton-átúszást követően, azt gondoltam, egy edzés erejéig belevágok egy sprint távú versenybe, rögtön másnap.

Valamennyit mégiscsak kivett belőlem az átúszás, mert elég viharverten ébredtem, de én elképzeltem, hogy egy Szálkához hasonló hangulatú verseny lesz, valahol, szép zöld környezetben és az majd beindítja az adrenalint. Hát, baromira nem így lett… Ahogy megérkeztünk máris feltérképezhettem a bringaút első kilométerét, ami kavicságy, homok, kátyú, franc tudja mi. Bíztam abban, hogy nem, nem erre visz a bringapálya, de sajnos nem jött be. Az első és így az utolsó egy km is ilyen volt – országútival egy tragédia.

Amikor megláttam a tavat, arra végképp azt gondoltam, hogy ez vicc. Én ebbe a lábamat nem teszem bele, nemhogy a fejemet. Villámgyorsan felértékelődött a hullámzó, de TISZTA Balaton. Ez a horgásztó (!) elképesztően mocsaras, büdös, mocskos, gusztustalan dagonya volt, horgokkal, damilokkal, haltetemekkel, a hínaras iszapban lábszárközépig süllyedtünk. Azért sem fordultam sarkon, igenis bementem kipróbálni, de olyan feketén jöttem ki, mintha sárban fetrengtem volna. Mondtam, hogy menjünk haza, én itt nem úszom és a bringámat sem teszem tönkre.

Fejben totálisan szétestem, nem akartam ezt az egészet. A családom még nem látott ilyennek és ők erősködtek, hogy de milyen szép a környezet (az volt, de engem qvára nem érdekelt), hagyjam abba ezt a hisztit, tök sokan vannak, mindenkinek jó, csak nekem nem. Kenese és Keszthely egy 5* de luxe versenyhelyszín, ez meg itt – versenyzői szempontból – egy igazi sorscsapás.

Pontosan rajtoltunk 13.00 órakor. Az úszás rajtja után 20 m-re azt mondtam kijövök. Egyetlenegy ok miatt nem tettem, ott volt a kisfiam és nem akartam, hogy azt lássa, feladom és zokogok. Kiabált, szurkolt, nem volt szívem. A düh, az undor, a bunyó vitte a pulzusom ezerrel. Ennyi ütést és rúgást soha összesen nem kaptam, mint itt a 3 körös úszáson. Lelkileg teljesen megtörtem, borzalmas volt.

A 750 méternyi gyomorforgatás után a depóban rengeteg füvet és iszapot kellett letakarítanom a lábamról, hogy zoknit tudjak húzni. Hányinger volt. A depóban a bringám félig el volt dőlve és… ahogy próbáltam elindulni a köves, kavicsos úton, leesett a láncom… Visszatoltam a depó felé, ahol segítséget kértem, kaptam és utána tudtam elindulni. Többször kifaroltam, emelkedőn fölfelé országútival kavicsban megsüllyedve… no comment. Amikor kiértünk végre az aszfaltra, próbáltam lendületbe hozni magam. Brutál szél volt, emelkedett is, éreztem, hogy nem visz a lábam. És itt fogalmaztam meg, azt, hogy soha, de soha nem fogok egymást követő napokon versenyezni többet, bármilyen kicsinek is tűnik az egyik vagy a másik verseny. Hiába terveztem azt, hogy edzek egy jót, egyszerűen most nem volt erő a lábaimban. Próbáltam felidézni Kenesét, milyen könnyedén mentem, hát most, baromira nem. Visszafelé összeszedtem magam, és bár sikerült egy hosszabb szeletet szélárnyékban tekerni, de összességében szenvedtem a bringán.

Miután végig dunhilleztem az utolsó kilométert, megérkeztem a depóba. Máskor ez felszabadító érzés, egyfajta mámorfutás, mert itt már minden csak tőlem függ, se hínár-, se defekt-para, futok és kész. A száraz, fojtó meleg nem zavart annyira, mint az, hogy a pulzusom végig az egekben volt, hajtottam, ahogy bírtam. Nem éreztem jól magam, – az úszó és bringapályán tapasztalt körülmények nagyon megkeserítették a versenyt. A futásnál pedig, a fordítóban elfogyott a víz, pedig egy öblögetés, hej, de jól esett volna.  Fejben kész összezuhanás volt… Annyi volt a pozitívum, hogy árnyas helyen és terepen volt a futás, ami nekem kedvezett. Amikor célba értem, az volt az első szavam, hogy ide soha többet… és menjünk haza, most azonnal…

Nem tudtam örülni a harmadik helynek, de én szeretem a triatlont és nem akarom, hogy ez maradjon bennem, úgyhogy gyorsan lapozzunk és menjünk tovább. Soha többet nem érdekelnek a családias hangulatú versenyek, romantikus környezetben…

Hát eddig a történet. Akinek meséltem és tapasztalt versenyző, mindenki azt mondta, hogy ez nyafogás, kifogás és hiszti. Ki kell zárni a körülményeket, tudatosan fel kell spannolni magam, hiszen mindenki szenved, csináljak előnyt ebből. Nekem ez nem ment. Van az a szint, amikor ez nem megy. Futottam már -7 fokban, jeges havazásban, futottam 38 fokban, vattát köpve, szakadó esőben, sárban csúszkálva, bringáztam jégesőben, de ez mindent vitt. Soha életemben nem volt herpesz a számon, most terpeszkedik egy rajta, a nyirokcsomóim bedagadva, a hasam úgy ahogy… Szóval nem gondolom, hogy egy hiszti erre képes… Csalódtam magamban, mert valóban képtelen voltam kizárni a negatív hatásokat, de biztos öregszem vagy csak nem az én napom volt 2019. június utolsó vasárnapja…

Bonyhádi Szilvia