Veszprémi Triatlon Egylet

Vallomás – Bonyhádi Szilvia

Vallomás

Három éve drogozom. Nem állok le. Saját döntésem. Lágy füvecskével kezdtem: 500 m úszás, 20 km, bringa és 5 km futás. Úgy készültem erre a másfél órára mintha az életem függne tőle. Függ is, azóta… mert függő lettem. Kezdjük ott, hogy nem tudtam úszni. Mellben csapkodtam valamit, de egyik edzésen sem sikerült a 20 perces szintidőn belül lihegni. A bringa kb. oké volt, de az spd ugye felejtős, a futás meg ment, ahogy ment. Így álltam rajthoz Keszthelyen. Akkor ott megfogadtam, hogy ha végig tudom csinálni, ha nem nyelnek el a hullámok, ha nem kapaszkodnak a lábamba a hínárok és nem rántanak a mélybe, ha élve, szintidőn belül kijövök a vízből, megígérem nem kísértem a sorsot és soha nem állok rajthoz többé. Becsszó. A rajt előtti hetekben olyan ideges voltam, hogy fogytam 3-4 kilót. A hínárokkal álmodtam, hogy beléjük gabalyodok. Nem voltam százas.

Aztán ott a versenyen történt valami. Míg én azt gondoltam magányosan vergődöm majd a vízben, és engem fog hajkurászni egy mentőcsónak, egyszerűen elkezdtem úszni. Nem értem hogyan, de haladtam. Jött egyik bója a másik után. Nem volt hínár, ellenben voltak körülöttem emberek. Nem kevesen, és igen, voltak akik melleztek, nem kevesen. Megkönnyebbültem, lehullott a hínárbéklyó, eltűnt az „egyedül úszom a Balaton közepén” pánikhangulat és kinőttek az uszonyaim. Földön túli eufória volt, mikor leért a lábam és felegyenesedtem. Úgy csaptam a vízbe, mint az olimpiai bajnokok. Én persze nemcsak a soha el nem ért 18 perces időnek örültem, hanem annak, hogy túléltem a biztos halált. A szárazföldön biztonságban éreztem magam és nyomtam a pedált rendesen és tapostam a betont a futásnál. Korábban ezerszer nézegettem a befutó-célnak állított csillagkaput és elképzeltem, hogy én is magasba emelt kézzel átfutok rajta, mint egy bajnok. Nagyon távoli kép volt, aztán ott megtörtént ez a csoda is. Nekem is lett csillagkapus fotóm.

Ettem a dinnyét a lihegőben és az járt a fejemben, mikor kerülök végre netközelbe. Körül kell néznem, lesz e még valami jó kis verseny, mert ez a triatlon, öregem, nem más mint drog. Azóta is vénásan adagolom. Több kell, mindig több…

A 2017-es első triatlonversenyem emlékére – Bonyhádi Szilvia