Veszprémi Triatlon Egylet

Varga Elemér

Eddig nem nagyon írogattam beszámolókat, pláne nem ilyen hosszúakat, de most megszállt az ihlet, és ráadásul mindig csak az erősek írtak a győzelmekről. Legyen itt más is!
Tehát:
Tihany kupa!
Kicsi keménykedés, nagy hideg, teljes káosz, de az erő velem volt, van, lesz!
Röviden ennyi jellemezte a mai Félsziget kupát, amin jobb híján részt tudtam venni.
Szívesebben futottam volna a BSZM-en, de sajnos a futás egyelőre csak távoli ábrándnak tűnik… Sebaj! Akkor tekerjünk!
Valamilyen adminisztrációs hiba miatt a születési anyakönyvi kivonatomat hibásan állították ki anno, ezért „papíron” a Master 2 géposztályban szerepeltem, pedig alig múltam harminc, viszont ennek vitathatatlan előnye, hogy csak hat kört kellett menni, ellenben az Elit (Balázskáék) és a fiatalabb csírák, kilenc kanyarjával.
Az viszont csúf tény, hogy a Masterek közt az utolsó évemet nyomom, ezért és egyéb edzettségi okok miatt számítottam rá, hogy nem lesz biztos a győzelmem. Hát nem is lett!
Szerencsére tévedhetetlen tudós időjósaink ismét kitettek magukért és pontosan megmondták, hogy hétvégére jön a tavasz, 8-12 fokkal stb… Jött is! Rommá fagytam! Pláne úgy, hogy a rajtunkat kb 40 perccel arrébb tolták, a tököm se tudja miért.
Ez nem volt annyira vicces, mert elmentünk melegíteni, amire most valóban nagy szükség lett volna, majd felpörögve, megizzadva beálltunk /volna/ a rajtba, ahol közölték, hogy még nem. OK! És mikor? Azt nem tudják! OK! Akkor curükk… Ezt eljátszottuk párszor…
Közben annyira elkezdtem fázni, hogy gyakorlatilag az üléshuzaton kívül minden rongyot magamra rángattam, amit a kocsiban leltem.
Sajnos ez a verseny egy cseppet sem fejlődött az évek, évtizedek során.
Ultra Káosz az egész, de legalább közel van.
Szóval, ekkor már kezdett kibontakozni, hogy így bebugyolálva, a max 2 celsiusban nem lesz annyira jó móka versenyezni. Mindegy, majd lesz valahogy! Majd egy jót edzem! Muhaha!!!
Hányszor, de hányszor hallottam én ezt különböző versenyeken, különböző emberektől.
„Ó, nekem csak edzés, Ó én csak gurulgatok…” Ja Persze! Én meg a tök hülye! Utólag számtalanszor azon kaptam magam, hogy egy 2-3-4 száz fős mezőnyben, legyen az futó, duatlon, bicaj, vagy bármi, én versenyzek egyedül, mindenki csak edz.
Maga a verseny amúgy meglehetősen eseménytelenül lezajlott. Leszámítva azokat. hogy:
Felvezetésből rajtoltunk… Fogalmam sincs hol és mikor!
A többiektől kérdezgettem, hogy elrajtoltunk már? Megyünk már? Mi van már? Ezt annyira komolyan mondom, hogy a szerintem jó helyen elindított Garmint kikapcsoltam, mert azt sem tudtam hol vagyok… Aztán valahol meg vissza. Számomra a felvezetés utolsó kilométerei u.a maxon teltek el mint maga a verseny. Így aztán elment az első kör fele úgy, hogy meg voltam győződve róla, hogy még nem tépjük.
Pedig De!
Mondjuk a rév utáni felfelében a sav szintem jelezte, hogy menés van, de csak arra tudtam gondolni, hogy vagy elszállt a maradék lélek is belőlem, vagy a többiek vért ittak.
Mindenesetre nem esett jól már az első kör sem, pedig akkor még csak a kóstolgatás ment. Gyakorlatilag ez csak a felvezetése volt a második, halál kanyarnak.
Na, ott a Rév-Apátság szakasz már olyan „most elhányom magam” szinten telt.
Tényleg azt gondoltam eddig tartott a mulatság és nekem sanyi! Történt, hogy a pár mókus az elejében úgy gondolta meglép a dombon.
Ezek olyan erősebb fajta arcok voltak! Természetesen első blikkre a reakciónk „ezt nem hagyhatjuk” Vagy mégis?
Annyit sikerült elérni, hogy a jó nagy mezőnyünk elemeire szakadt. Miért is ne, pont előttem egy-két sorral.
Elől húzott egy 4 fős szökés, majd lógott rajtuk kb 30 emberke és jöttünk mi.
Húúú vaze, ha ezek elmennek, a büdös életben nem látom többet őket, úgyhogy egy életem, egy halálom, gyerünk utánuk! Nem tudom hogyan, nem tudom mennyi idő alatt, de EGYEDÜL felértem rájuk.
Ez számomra a nap legmelegebb pillanata. Persze a szökés ellépett, így innentől kezdve viszonylagos nyugalomban fogyasztottuk a kilométereket, a következő stratégiával:

A Révnél támadás, a parkoló előtt, ahol a szurkolói zóna volt téptük mint az eszetlenek, hogy mindenki láthassa, micsoda fain gyerekek vagyunk, majd az Apátságnál kidobáltuk a horgonyokat. Aztán lefele a 71-esig gurigázás 75-tel, kifordulva a főútra ismét nyélen… A gödrös oldalon volt egy kis nyugi, mivel egyrészt nem voltak nézők, másrészt enyhe szembeszéllel kellett megküzdeni. Itt aztán lehetett iszogatni, lakmározni, a hátsónkat vakargatni, stb.
A hajóállomás utáni emelkedő meg mintha ott sem lett volna!
Szóval mentünk, mendegéltünk és azon kaptam magam, hogy kezdek egyre jobban belejönni a mókába.
/Úgy látszik, nekem másfélóra melegedés kell már/
Egyre jobban forogtak a lábak, már nem akartam megpusztulni a felfelékben, sőt, olyan érzésem is támadt, hogy ennél tudok én többet is.
Mondjuk ez a gondolat hamar elillant, ettől függetlenül viszont a szembeszeles részen én húztam a sort!
Ez bakker hihetetlen! Ebből később aztán elegem lett, szóltam is finoman hátra, hogy uccsú éves masterként egy Cyclo-Cross bicajjal, lámpával, csengővel, kamerával felszerelkezve, ugyan ne én adjam már a tempót!
Kicsit idegesített a dolog, de végül felvillant bennem, hogy mivel nyerni nem fogok, és már valószínűleg utolsó sem leszek, a sprintnél meg így is, úgy is bedarálnak, akkor meg miért „amerikázzak hátul”, miért ne legyek egyszer én a menő a síkon? Úgyhogy butapofa, fej leszeg, harapjuk szét a szelet! Persze ez sem tartott sokáig, mivel az utolsó körben a parton elkezdődtek a támadgatások.
Mivel egytől egyig kamu volt, akinek volt egy kis szeme, illetve esze, az nem mozgósított nagy energiákat rájuk. Aztán egyszer csak vége lett. Persze a befutónál úgy mentek el mellettem a többiek, mintha szembejöttek volna, de ez már a legkevésbé sem zaklatott fel.
Teljesen egyértelművé vált, hogy az állóképességem OK! Ezzel a tempóval holnap utánig elköröztem volna. Csak azok a fránya megindulások, meg azok a sunyi dombok ne lennének.
A végén még az sem zökkentett ki a nyugalmamból, hogy azért csak sikerült egy bukást kicsikarni valaki marhának a hajrázás előtt, persze hol máshol, mint közvetlenül mögöttem…
Minden jó, ha jó a vége! Ezen a napon ezt elmondhatom az elejére és a közepére is.
Mert akadtak ugyan gondjaim, de az tisztán érezhető volt, hogy nem hiába tapostuk vasárnaponként helyenként bizony a havat, latyakot, és nem hiába vágtuk többször is a ködöt!
Hogy mindnyájuk nagy példaképét idézzem: „ Nincs itt semmi varázslat, vagy hókusz-pókusz,
A befektetett munka megtérül! Mindig megtérül” Nem mellesleg ez az ember ma megnyerte az Elit 2 korcsoportot.
Hajrá VTE!