Veszprémi Triatlon Egylet

Zsebe Péter III. Nagyatád IRONMAN

Mi is a helyzet a beváltható zsetonokkal…?

(avagy rendhagyó beszámoló életem III. nagyatádi ironmanjéről, vagyis inkább arról, ami mögötte van…)

Megmondom őszintén, eredetileg nem szándékoztam beszámolót írni. Titkon azt szerettem volna, mint amit Weöres „hawaii kvótás” Wattson csinál, hogy idén végre csöndben maradhassak, és az eredményem mondjon el mindent helyettem. Nem így történt…és messze nem véletlen, hogy nem így!

Igazából a versenyről csak néhány szót szeretnék írni, mert bármennyire is furán hangzik, nem itt történt a lényeg! Még tavaly szeptemberben megszületett a nagy terv: 2017-ben az 50. szülinapomra igazán megajándékozhatnám magamat egy szép egyéni csúccsal életem harmadik ironmanjén. Ha IM, akkor Nagyatád, gondoltam. Persze rohadt meleg van mindig és tudtam, hogy Kavához hasonlóan rühellem a meleget, de mégis itt…mert érzelmileg itt kapsz meg mindent, amire szükséged lehet!…és ez így is lett, csak máshogy, mint amire számítottam!

Bekopogtattam hát a Dunántúl legmegszállottabb bringaépítő gurujához, Horváth „Sram Red” Szaszához, – hozzá, mert a versenyzéshez fűződő érzelmi, lelki háttérben nagyon közel állunk egymáshoz – hogy karoljon már fel edzésterv ügyben, valamint Felföldi Vikihez, hogy ne legyenek végre fulladásos rémálmaim a gyors miatt. Élményszámba menő 11 hónap következett: imádtam! Edzeni mindig szerettem, egyedül „Logan”-ként, szinte remeteségben, de most még inkább elvonulva akartam felkészülni, hogy aztán még hatásosabban léphessek elő a fényre az eredménnyel! Minden jól alakult, sérülésmentes 500 óra alatt szorgalmasan dobáltam bele a perselybe a zsetonokat, amiről szent meggyőződésem volt, hogy Nagyatádon beváltom őket…mindet, az utolsó darabig! Az edzéseredmények és a versenysúlyom alakulása miatt Szaszával már titkon meghökkentő számokat kezdtünk vizionálni Atádra….persze titokban.

Eljött a nap, úgy éreztem testben és lélekben is készen állok, sőt bónuszként még bringás hardwear-ben is megkaptam minden segítséget, nehogy erre foghassam, ha bebuknának az álmok! Futásig minden a tervek szerint történt, hoztam a papírra vetett matekot, és alig vártam, hogy elkezdődjön a marathon, mert azt gondoltam, itt fogom a leginkább otthon érezni magam. Hát nem így lett! Már az első kör végén éreztem, hogy ma a sors ott fog helyre tenni, ahol a legjobban fáj! 7 kör tömény szenvedés következett, ahol sétálva produkált a szervezetem résztávos pulzusértékeket, jelezve, hogy nem igazán akarja mindazt, amit most kérnék Tőle!

Persze beegerésztem, befújt Atád, a szeretteim, az egylet, a barátok, ismerősök, akiknek minden bekiabált szavukért ezúton is hálás vagyok! Nincs mit szépíteni: nagyon szarul esett! A célban falfehéren feküdtem a fűben, mint egy lidérc! Úgy rázott a hideg, hogy a család összes befutó pólóját elkértem, hogy ne fázzak, pedig emlékeim szerint talán nem ez volt az év leghidegebb napja!

Egy szó járt a fejemben: KUDARC!

Nem ezért jöttem, nagyon nem ezért, és amiért jöttem nem vihetem haza!

Másnap felkelve reméltem kevésbé lesz fájdalmas visszagondolni a történtekre, de nem így lett: kicsit pihenve nemhogy higgadtabb lettem volna, hanem egyre dühösebb! Ránézve a versenyadatokra még inkább! Semmi nem indokolta a fejreállást!

Meg voltam sértve!

Kimondhatatlanul igazságtalannak éreztem, hogy 500 óra szorgalom, 68 kilóra fogyás után a sors nem engedte beváltani a perselyben gyűjtögetett „zsetonjaimat”! Ez egyszerűen szemétség, gondoltam! Insperger Tomi – az időközben a beérkezéshez gratuláló telefonja miatt belefutott a lelki állapotomban – tudna mesélni a bennem fortyogó dühről…!

Azon a reggelen azt gondoltam: ezt még egyszer soha! Eladom a Fuji bringát, hátat fordítok az egésznek, kabriózgatok és faszán elhízok, az legalább meglátszik! Igen, ez a helyes válasz gondoltam…a sors meg bekaphatja!

Aztán elkezdtem lehiggadni, magamba nézni, hogy vajon miért is történhetett megint minden így?!…Mert őszintén megvallva eddig minden eddigi versenyemen mindig ugyanaz ugyanígy történt! Versenykörülmények között elstresszelem magam, ami bedönti a tervezett pulzust, az pedig magával rántja a tempót.

De miért?! Miért van mindig így?!

Úgy éreztem eljött az őszinte szembenézés ideje, mert ha most ezt nem teszem meg, soha nem fog változni semmi!

Ikrek jegyben születtem! Egy napon Brassay Rékával! Nem könnyű karma…lehet Szóka Atesz is tudna mesélni róla, milyen egy „Ikerrel” megosztani az életed. J Sokkal kevesebb tehetséggel születtem, mint Réka, de csökönyösséggel, makacssággal igyekeztem pótolni mindezt! J Nekem mindig csak a magammal szemben támasztott elvárásaim voltak élsportoló szintűek, pedig nincs is számottevő sport múltam. Egy jó karban lévő 50-es vagyok, aki mindig mozgott, de semmi több. A versenyzés mindig ott motoszkált a tudatalattimban, de soha nem szerettem! Jól példázza mennyire nem, hogy idén Nagyatád volt az egyetlen versenyem! Pedig ahogy Szóka Atesz mondta: „Versenyezni a versenyen lehet megtanulni! Én verseny közben félek magamtól! Félek, hogy az edzések biztonságos rejtekéből elő kell jönni a fényre!…és, hogy majd megint jól lebőgök, mint eddig mindig!

Végletes vagyok! Kategorikus! Önmarcangoló! Magammal örök elégedetlen! Nálam a színes ceruzák között nincs szürke: a dolgok vagy feketék, vagy fehérek! Beérkezni nem siker, minden kudarc, ami nem egyéni csúcs! Én önmagammal szemben egy zsarnok vagyok, egy kegyetlen diktátor: az edzéstervet meg kell csinálni, ez alap! Ha a testem megteszi, azért nem kell hálásnak lennem, ez a dolga! Ja és lehetőleg ne sérüljön meg, ne nyafogjon, ne kényeskedjen, mert azt rühellem! Önmagamat spártai módon kezelem: képletesen szólva, ha a dolgod megtetted, megvolt az edzés, mehetsz a pincébe, a sötétbe, gyorsan pihenj sokat és holnap légy kész újra teljesíteni a parancsaimat.

Ja, és pár sporttárs már járt nálunk, talán fel se tűnt nekik, de nálunk nincsenek elől az érmek! Én mindent bevágok egy fiókba, soha, de tényleg soha rájuk sem nézek, mintha az emléküket is el akarnám feledni! ….és nem bandázok a többiekkel verseny előtt, nem vagyok ott verseny után a közös fényképezéseken, és nem veszek részt közös edzéseken sem! Eddig azzal győzködtem magam, hogy én ez idő alatt a „szentélyemben” vagyok, koncentrálok, hogy megjöjjön végre a siker, pedig valójában a démonaimmal töltöm az időt…hát nem éppen x-box-ozunk, inkább azt mondanám bajvívással ütjük el az időt a versenyig! J

Rajtam soha nem láttatok finisher pólót, nincsenek befutó képek a falon, mintha szégyellném őket, mert nem azokra az eredményekre emlékeztetnek, amiket terveztem!

Más tollából születve könnyedebb lenne olvasnom ezt a beszámolót, de nézve a papíron egymás után sorakozó betűket, rádöbbenek: ez az én belső világom! És ez a szembenézés nagyon keserű!

Ha életemben először megkérdezem magamtól, hogy ugyan már, legyek szíves őszintén elmondani magamnak mi is a véleményem magamról, nagyon fájó hallani az igazságot: BÁRMENNYI MUNKA IS LEGYEN A FELKÉSZÜLÉSBEN, EZÉRT NEM JÁR EGYÉNI CSÚCS, MERT AKI ENNYIRE BECSÜLI ÖNMAGÁT, AZ NEM ÉRDEMLI MEG A SIKERT!

Egy zsarnoknak, aki magától csak követel, magának semmit meg nem köszön, semmit nem értékel, nem jár a célban a zseton a perselyből!

…és rá kell döbbennem: ez rendben is van így!

VTE4EVÖR

U.I. talán, mint szőke nő hajában a felbukkanó barna tincset, reménysugárnak érezhetem, hogy elkezdem kirakni a lakásban az érmeimet….és nézegetem a jövő évi versenynaptárt, hátha Szabi nem mondott le végleg rólam …